Az ideális munka vs. munka a valóságban : milyen dolgozni / felsőoktatásban tanulni ( tapasztalatok, vélemények )

Egyébként van benne valami. Csak a mai esetet hadd emeljem ki például: Témalaborból kellett ilyen 15-20 perces kiselőadásokat tartani a féléves saját munkáról. Na most, az emberek többsége végighadarta a saját 15 percét úgy, hogy az átlagos hallgató, aki az adott témáról még sose hallott, kb. a harmadik mondat közepén teljesen elveszítette a fonalat. De hát muszáj volt, mert csak így fért bele az időbe, és minél több dologról beszélsz, annál meggyőzőbb. Bevallom, én is így csináltam. Aztán előadás után a témavezetőim mindketten megdicsértek, hogy nagyon jó volt. Hát, én nem voltam annyira elragadtatva magamtól, mert tényleg végig olyan érzésem volt, hogy rajtuk és rajtam kívül senki se ért az egészből semmit, még azt a pár tanárt is beleértve, akik akkor éppen bent voltak a teremben. Így meg akkor mi értelme az egésznek?...

Serbia is like Nokia: each year a new model, and it's getting smaller.

Őszintén és komolyan szeretnék ebben a topicban egy számomra most ( és lehet, h később is ) nagy jelentőséggel bíró témával foglalkozni.

Egyre többet gondolkozom azon, hogy létezik-e ideális munka. Ha az emberből kiveszett a lelkesedés a munkája ( v. a választott főiskolai/egyetemi szak v. tanfolyam ) iránt a sok évnyi kemény és idegörlő tanulás, személytelen egyetem és oktatás miatt, vagy a rossz munkahelyi légkör, személytelen bánásmód, a megbecsülés és motiváció hiánya miatt stb, és az ember úgy érzi, hogy elege van az egészből, hogy rossz szakot vagy munkát választott, akkor mit jelent tulajdonképpen az, mi a valóságalapja annak, mikor azon kezdünk el gondolkodni, hogy lehetséges, hogy van egy olyan foglalkozás, ami valóban a személyiségemhez illő lenne, hogy van olyan munka, ahol ezek a könyörtelen körülmények nincsenek jelen? Valójában mi az alapja annak mikor arra gondolunk, hogy létezik ilyen ideális, minden ember számára ( személyesen ) megfelelő munkakör? Csak azzal van a baj, hogy rosszul választottunk, rossz szakra jelentkeztünk az egyetemen és nem a személyiségemnek megfelelő szakot, munkát választottam?

Máshol, mást csinálni lehet, hogy jobb lenne, nekem való? Ahol nincsen éveken ( egyetemen min. 5 ) át tartó kemény alapozás, ahol az ember megkapja a megfelelő figyelmet, motiválást, segítséget és tanácsadást? Valójában mi az alapja a csalódottságunknak? Miért gondoljuk azt, hogy mással foglalkozni emberibb és kényelmesebb lehet? Valóban van olyan munka, amit örömmel, szeretettel és lelkesedéssel csinálnánk, ahol nincs ott az állandó kell, az állandó kényszer? Lehet-e egy munkát önmagáért szeretni? Miért dolgozunk tulajdonképpen, elsősorban pénzért, vagy a munka öröméért?( Ez a kérdés első olvasásra banálisnak tűnhet, de ha komolyan foglalkoztat valakit ez a téma, el lehet rajta gondolkodni őszintén. ) Ha önmagunk és a család fenntartása a legfontosabb, akkor egy munka milyensége, a munka közben átélt lelki állapot milyensége ( lelkesedés, szeretet ) a kereset nagyságától függhet ( persze ettől még lehet unalmas és idegörlő a meló )? Ha arra gondolunk, hogy rosszul választottunk, mert nem tetszik a jelenlegi meló, akkor valójában nem a bánásmóddal, a törődés, odafigyelés, motiválás hiányával, az emberi kapcsolatok ( munkahelyi, iskolai ) kapcsolatokkal vagyunk kielégületlenek?

Ebben az illúzióban ( az idális munka illúziójában ) azért kezdtem el kételkedni, mert alig van olyan ismerősöm, aki az egyetemen ne csalódott volna valamilyen szinten abban a szakban, amit választott magának ( és én is közöttük vagyok, aki így gondolja ). Voltam már bölcsészen, készültem (inkább csak lélekben) orvosira, most meg programtervező matematikus szakon vagyok és igazából sehol nem éreztem azt, hogy húú, hát ez nagyon jó, közel sem. Most csinálom a PTM-et, de rengeteget szenvedek vele, az állandó tanulás, főleg a programozás ( az állandó megfelelés, a hibátlan programok írása a szerverre, a gyakorlati zh-k és a vizsga, pontosabban az ezekre való állandó, szinte szünet nélküli tanulás )szinte teljesen elvette a kedvemet az egésztől.

A lényeg, hogy nem tudom, hogy máshol jobb lenne-e. Több ismerősöm tanul orvosin, ugyanezt csinálják, napi 8-10 óra tanulás hosszú éveken keresztül. Semmi szabadidejük nincs, a legtöbben az első két év után elvesztették a szakmába vetett hitüket, lelkesedésüket és szeretetüket, tiszta depressziós minden ismerősöm az egyetemen, és én sem mondhatom el magamról, hogy elégedett lennék, egyáltalán nem vagyok az, máson sem jár az eszem, csak azon, hogy mit csináljak, folytassam a szakot, addig amíg bírom lélekkel és csak az összeomlás előtt hagyjam ott, vagy lehet, hogy tényleg rosszul választottam és van ideális hely, ami megfelelő lenne számomra. Ekkor eszembe jut az, hogy mindenhol iszonyatos hajtás van, a jogi egyetemtől kezdve, a műszakin át, az orvosiig. Mindenhol tiporják az embert és kreativitás helyett csak tanulás van ezerrel éveken keresztül.
Ráadásul lehet, hogy csak a figyelmet hiányolom? Van-e egyáltalán olyan egyetem, ahol figyelnek az emberre, vagy csak egy Neptun azonosító vagy egy ETR kód lenne, amivel azonosítani tudják?

A Sírhant Művek c. sorozatban elhangzott egy gondolat, amit egy pap mondott az egyik meleg barátjának, David-nek :

"Remélem megtalálja élete valóságát, de nem a lehetségeset, hanem azt ami jutott neked!"

Ez a gondolat azóta nagyon sokat járt a fejemben. Lehet, hogy az a gondolat : hogy ami lehetséges, az jobb annál, mint ami most ebben a pillanatban adott a számomra csak egy illúzió, ami nem hagyja békén az embert? Valóban jobb az, ami lehetséges, ami lehet, annál, mint ami adatott? Mondjuk a kérdés többértelmű, mert valóban előállhat olyan helyzet az ember életében, amikor az elviselhetetlen a számára és ekkor lehet, hogy valóban a lehetséges jobb felé kell törekednie, de így van ez minden esetben? Valóban jobb lehet máshol, másokkal, mást csinálni? Nem ugyanolyan lenne, mint most?

Remélem sokakat megindított ez a bevezető és szeretnének hozzászólni a témához, megosztani velünk a tapasztalatait, véleményét.

Ez a régi nickem ( Muad-Dib ), amit nem igazán akartam már használni, ugyanis sok régebbi hozzászólásommal már messze nem tudok egyetérteni és azonosulni, a legtöbb esetén sem a tartalmukat, sem a stílusokat nem tudom elfogadni, az évek alatt rengeteget változtam, komolyodtam, ezért nem akartam azokhoz a hozzászólásokhoz kötni magam, viszont csak ezzel a nickemmel tudtam új témát nyitni... újonnan Vash-ként vagyok elérhető.