Független kis fejlesztők és zombik. Ha van olyan kombináció, ami nem sok jót ígér, akkor az ez: iszonyatosan telített a piac. Ráadásul a legutóbbi élményem (amiből bánatára GeryG is kivette a részét) a Dead Maze-zel nem épp kellemes emlékeket hagyott bennem. Talán emiatt is fogadtam a játékot kicsit kedvtelenül – de egy esély mindenkinek jár, így a Death Road to Canada is megkapta.
Hűha, nem indul ez egyszerűen: pixelart grafika, chiptune beütésű zene... Értem én, hogy tombol a retroláz, de annyira túltolták már, annyian nyúltak vissza ehhez a stílushoz, hogy már csömöröm van tőle, pedig alapvetően kedvelem az ilyesmit. És elnézve, mennyi munkát öltek a vizuális designba, én nem vagyok róla meggyőződve, hogy egy modernebb szintet kivitelezni sokkal több munka és idő lett volna (példának mondjuk ott a nemrég bemutatott Rogue Aces vagy akár a Don’t Starve, esetleg a Darkest Dungeon). Azt viszont meg kell hagyni, hogy a kevés pixelből és hangból/zenéből kihozták, amit lehetett: a művészi stílus és design kellemesen egységes képet alkot.
A játékmenet viszont bőségesen kompenzál, már amennyiben szeretjük a roguelike stílust és a zombiapokalipszis tematikát. Floridából indulunk, és két hét alatt juthatunk el Kanadába (már ha nem tart fel nagyon valami útközben). Gyakorlatilag három fázis váltogatja egymást egy-egy menet során: utazunk (autóval vagy gyalog), ekkor fejlődünk, gyógyulunk, ilyesmi; valamilyen választás elé kerülünk, ami vagy valami bónuszt vagy hátrányt jelent, vagy kereskedőkkel találkozunk (vásárolhatunk és/vagy lophatunk), illetve harc is lehet belőle. Utóbbinak két fajtája van: az egyik az, amikor megyünk fosztogatni készleteinket feltölteni, a másik pedig amikor a zombihorda rohamát kell kibírnunk adott ideig. Néha, ha már sok mindent csináltunk, zombo pontot/pontokat kapunk, amit a főmenü Unlocks részében tudunk elkölteni kezdő skillekre és perkökre – így némileg növelve a túlélési esélyeinket már a kezdetekkor is.
Ahogy haladunk előre, új túlélők csatlakozhatnak hozzánk, így növelve akár négyfősre is a kezdeti kétfős társaságot. Amennyiben egy haver is akad kéznél, egy gépen akár ketten is tolhatjuk – amit valljuk be, nem csak a mókafaktor emelése miatt érdemes. MI társunk ugyan derekasan küzd, de a cuccokat már nem nagyon gyűjti be, így csakis a mi vállunkat nyomja a megfelelő ellátmány beszerzése... Ha pedig az általunk irányított manusz zombieledellé válik, a következő csapattag irányítását vehetjük át, amíg van legalább egy emberke a csapatban. Illetve nem csak ember, hanem kutya is lehet csapattag, így akár őt is irányíthatjuk. Sőt, ha csak a kutya marad életben, akkor őkelme hirtelen megtanul autót is vezetni. 0.o Nem kicsit volt bizarr, amikor három kutyuliból álló bandával mentem kipakolni egy szupermarketet. :D (Útközben pedig olyan mélyenszántó gondolatokat osztottak meg egymással, mint például a „Vau!”)
Az irányítás pofonegyszerű, egy Joy-Connal is kényelmes és kézreálló, nem emiatt fogunk fájdalmas harapásokat kapni a püspökfalatunkba – a túlerő viszont simán legyűrhet minket. Van az a kritikus rothadó hústömeg, aminél az ember (illetve kutya) azt mondja: ott egye meg a fene meg a zombik a lootot, inkább a nyúlcipő (na, ez az, ami nekem nem nagyon ment az elején; és most is általában emiatt harapok betonba). A néhol debil humor nálam ott teljesedett ki amúgy, amikor az erdőben kapott el a horda és 1 (játékbeli) órán át kellett visszavernem a hordát, miközben egy ufóval és egy titkosügynökkel futottam össze – és az idegen ideadta az űrhajónak álcázott kocsiját. Szóval kreatív hülyeségből nincs hiány...
Amennyire ellenszenves volt az elején a Death Road to Canada, annyira megkedveltem játék közben. Megkockáztatom: még ennyi ökörséggel is jobb és változatosabb, mint per pillanat a The Walking Dead a tévében (csak nehogy egy elvakult rajongó pofán csapjon egy kínai Lucille-másolattal). A roguelike stílusba tökéletes bevezetőt jelent, mert fölösleges sallangok nélkül tudja megmutatni a műfaj szépségeit. Útra fel, vár minket a zombimentes Kanada!
