A metalzene szinte a kezdetektől fogva inspirálóan hatott a videojátékok műfajára. Az id Software fejlesztői elmondásuk szerint Metallicára és Dokkenre pörögve dolgoztak korszakalkotói játékaikon, hogy aztán a Doom hanganyagába még le is nyúljanak néhány dallamot olyan előadóktól, mint például az Alice in Chains. A Twisted Metal sorozat negyedik részében Rob Zombie nemcsak a hanganyaghoz járult hozzá, de játszható karakterként is megjelent, az ikonikus Heavy Metal 2000 animációs film története a Heavy Metal: F.A.K.K. 2 formájában folytatódott, a Guitar Hero játékosok egész generációjának tette lehetővé, hogy rocksztárnak érezzék magukat, a Brütal Legendben Tim Schafer és Jack Black klasszikus albumok borítóiból inspirálódva, igazi sztárparádéval és brutális zenei anyaggal tisztelegtek a műfaj előtt. A The Outsiders által már régóta fejlesztett Metal: Hellsinger pedig a következő nagy mérföldkő ezen az úton.
A két éve megjelent BPM: Bullets Per Minute-hez hasonlóan egy zeneütemre hangolt FPS-ről van szó, ám ha az egy feltörekvő indie banda meglepően ütős sikere volt, akkor a Hellsinger egy világhírű, legendás formáció világturnéja. A valóság pedig nem is áll messze a példától: a játék egyik legnagyobb erénye, hogy hanganyagát a műfaj igazi legendái szolgáltatták – Matt Heafy (Trivium), Mikael Stanne (Dark Tranquillity), Randy Blythe (Lamb of God) és Tatiana Shmailyuk (Jinjer), Alissa White-Gluz (Arch Enemy), Serj Tankian (System of a Down) – akiknek egy része az idei gamescomon talán az utóbbi évek egyik legjobban sikerült videojátékos promotálásaként több mint 3000 látogató előtt letolták a játék zenéinek egy részét. (Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a készítők nem egy díjjal távozhattak Kölnből). A megjelenéshez közeledve az érdeklődők száma egyre növekedett, premierkor egyből felkerült Game Passra is, az utóbbi napokban pedig nem egy olyan vélemény látott napvilágot, amely egyenesen az idei év egyik, ha nem a legjobb FPS-ének kiáltotta ki.
Hősünk az Ismeretlen, egy félig ember, félig démon harcosnő, aki amint megérkezik a pokolba, válogatás nélkül darálni kezdi a démonokat, olyan tempóban és mértékben, hogy végül a pokol ura, a Vörös Bíró csapdába csalja, elveszi a hangját, majd bebörtönzi őt. A fogság azonban nem tart sokáig, és a Bíró egy régi ellenségének öntudattal rendelkező, beszédre is képes koponyájával előbb megszökik börtönéből, majd nekilát hangja fokozatos visszaszerzésének, hogy végül revansot vehessen a Bírón.
Maga a játékmenet a modern boomer/aréna FPS-ek műfaji alapjait követi, folyamatosan növekvő fegyvertárral, életerőt pótló közelharci kivégzésekkel, változatos pályákkal, illetve opcionális kihívásokkal, amelyek teljesítésével különböző passzív perköket nyithatunk meg.
A nagy különbség a pályánként váltakozó, akcióinkat folyamatosan kísérő zene, illetve annak üteme, és a HUD tetején található pontszorzó. Ha suhanásaink, lövéseink, tárazásaink követik a ritmust, az folyamatosan növeli a pontszorzót, ha pedig növekszik a szorzó, úgy sebzésünk is egyre nő, feltöltődnek fegyvereink „ultimate” támadásai. Másrészt az eleinte csak dallamként jelenlevő zene szintenként bővül újabb és újabb sávokkal, hangszerekkel, míg végül a legmagasabb szinten belép a vokál is, a pályán lángcsóvák lobbannak az ütemre, és igazi metalistennek (vagy démonnak) érezve magunkat irthatjuk a különböző pokoli rusnyaságokat, a pályák végén a Vörös Bíró egy avatárjával.
Ez a mechanika pedig olyan hangulatot, tempót és adrenalinpumpáló, addiktív játékmenetet eredményez, hogy könnyen feledteti a játék kevésbé jól sikerült elemeit is, mint például a lineáris, kiszámítható pályadesignt, az ütemkövetésen és a zenén túl az újítások viszonylagos hiányát más aktuális lövöldékhez képest, a nem mindig egységes színvonalú pálya- illetve arénafelépítést, vagy a meglehetősen rövid hosszt. A játékélmény – már ha valaki szereti a minőségi metalzenét – fenomenális, az összkép szórakoztató, a The Outsiders csapata láthatóan keményen megszenvedett, mire sikeresen összehangolták a különböző mechanikákat. Viszont ha nem lenne a zene, ha nem ütemre dörögne a puska és táraznának újra a pokoli revolverek (vagy valakit ezek egyszerűen csak nem fognak meg annyira), ez durván egy felső-középkategóriára lenne csak elég.
Szerencsére nem így van, sőt, a Metal: Hellsinger tagadhatatlanul egyike az idei évem legjobb játékos élményeinek. Már amíg hagytam, hogy a zene, az ütem, a hangulat vigyen magával, mint egy koncerten, ahol a terem akusztikája borzalmas, a sör pedig meleg és vizezett – az összhatás mégis mindent vitt.
