Azt hiszem, kevés amerikaibb dolog van a baseballnál. És európaiként minden évben rácsodálkozom, hogy milyen nagyszerű sport ez – és nemcsak a képernyő előtt, hanem a valóságban is. Anno még a gimiben volt egy angoltanárom az USÁ-ból, és az egyik órán kivitt minket a tornapályára megtanítani baseballozni (egész pontosan softballoztunk, az majdnem ugyanaz). Az idei MLB The Show pedig finoman rámutat arra, hogy a feketék számára hogy lett lehetséges az, hogy igazi sportolóként baseballozhassanak.
Bizony, az USA modern történelmének egy sötét foltja a XIX–XX. században a színesbőrűekkel való bánásmód volt: hiába szabadultak fel a rabszolgaságból Észak és Dél háborúja során, továbbra is másodrendű polgárok voltak, és ez igaz volt a sportra is. Magát a Major League Baseballt 1876-ban alapították (és ezzel a világ legrégebbi hivatalos nemzeti sportszövetsége és bajnoksága), és a színesek nem lehettek tagjai – ezt a ki nem mondott szabályt Jackie Robinson törte meg 1947-ben. Előtte a feketéknek is megvolt a maga bajnoksága Negro Leagues néven, bár ez is elég nehezen indult: 1887-ben két hét után elhalt az első kezdeményezés a rendkívül alacsony nézőszám miatt, de aztán 1920-ban megalakult a Negro American League, és nagyjából 30 évig futott, míg az MLB is el nem kezdte alkalmazni a színesbőrűeket (ne feledjük, ifj. Martin Luther King „Van egy álmom” beszéde 1963-ban hangzott el, tehát még elég messze voltunk így is a feketék egyenjogúságától).
És hogy jön ide ez a rövid történelemlecke? Az MLB The Show 23 új játékmódjának a címe: Storylines, és 8 fekete baseballjátékos történetét eleveníti fel, a kansasi Negro Leagues Baseball Museum elnökének, Bob Kendricknek a segítségével. Az F1 The Game sorozatban párszor volt már hasonló: itt is adott egy meccs, ahol egy adott feladatot, teljesítményt kell elérnünk az adott szituációból, majd jön Bob bácsi, és mesél pár percet. 8 játékos kapott egy saját, pár részes történetet/bemutatót/töriórát: a már említett Jackie Robinsonon kívül Martín Dihigo, John Donadlson, Rube Foster, Buck O’Neil, Satchel Paige, Hilton Smith és Hank Thompson. Amennyiben végigcsináljuk a kis történetüket, a Diamond Dynasty módba bekerülnek a csapatunkat erősíteni.
Érdemes is gályázni értük, hiszen például Paige az egyik legjobb dobó, aki valaha pályára lépett a világon, Dihigo pedig mind a kilenc poszton egyformán kiemelkedően tudott teljesíteni. Szerencsére nem nehéz ez a játékmód: ha belejöttél az irányításba, relatíve könnyen lehet az egyes szituációkat abszolválni. Szerintem nem is a játékos megizzasztása volt itt a fő cél (arra ott van a Moments), hanem az, hogy két játék között pár percben egy-egy érdekességet megtudjunk a Negro Leagues történelméből, illetve a szóban forgó játékos életútjából.
Nem véletlenül szenteltem ennyi szöveget a játék ezen részének, mert az igazi újdonság ez. Persze kisebb változások történtek minden téren. Nekem leginkább az irányítási sémák kibővítése tűnt fel: most már az abszolút kezdők is bátran belevághatnak, mert nekik van egy nagyon leegyszerűsített mód is. Az alapok elsajátításához teljesen jó, a dinamikus nehézség pedig gondoskodik róla, hogy ne fulladjon unalomba így a játék. Illetve nekem nem rémlik, hogy Retro játékmód lett volna korábban: itt modern grafikával, de a 16-32 bites korszakának hang-, játékmenet- és irányítási megoldásaival tolhatunk le meccseket. A grafika továbbra is lenyűgöző, a hangokra se lehet egy rossz szavam se, az irányítást is csak dicsérni tudom.
Itt hazánkban igen erősen rétegjáték a baseball, így hiába mondanám, hogy érdemes vele próbát tenni, nem hiszem, hogy sokakat megmozgatna. Akinek van Microsoft Game Pass előfizetése és Xboxa, az örülhet, mert a játékkatalógus része – érdekes, hogy PlayStationön pedig nincs a PS+ Premium/Extra játékai között, bár egy 3 órás trial azért csak akad. Szóval kockázat nincs; ki jön ütni párat?
