A Night School Studio neve viszonylag rövid fennállása ellenére is többeknek ismerős lehet. Köszönhető ez a 2016-os Oxenfree-nek, illetve a 2019-es Afterparty-nak. Mindkettő egy különleges kalandjáték, de tulajdonképpen sétaszimulátorként is hivatkozhatunk rájuk. A játékidejük java részét ugyanis a beszélgetések teszik ki, ráadásul micsoda beszélgetések! Közös pont ugyanis a kiváló szinkron, de a szövegkönyvek is nemkülönben igényesek. A művészi irány, vagy legalábbis hangulat azonban már eltér a két projektnél, de összegzésként zárhatunk azzal, hogy mindkét esetben nagyon szépen kivitelezett, rajzos világot kapunk, remekül kidolgozott hátterekkel fűszerezve.
Két éve aztán felvásárolta őket a Netflix, volt is nagy ijedtség, hogy hogyan tovább. Szerencsére semmi gáz nem lett, mindenki filmkölcsönzője valószínűleg észnél volt, és nem akarták megváltoztatni azt, ami működik – hagyták a srácokat alkotni, és még a platformok sem lettek különösebben bekorlátozva. Az Oxenfree II: Lost Signals talán egyedül Xboxra nem jött ki, ami ugyan fejvakarós történet, de mivel hivatalos magyarázatot nem kapott a döntés, ne is menjünk bele a homályos találgatásokba. Tényleg csak azért különös, mert az első rész egy darabig pont ezen platformon volt exkluzív.
A folytatás tulajdonképp egy kicsit nehezen nevezhető annak, hiszen az öt évvel később játszódó sztorinak új szereplői vannak. Mi Rileyt irányítjuk majd, aki a szülőhelyére, Camenára visszatérve egy egyedi állást kap: adóállomásokat kell telepítenie a szigeten. Mindezt nem egyedül teszi, hiszen kap maga mellé egy kissé szeleburdi és félszeg kísérőt Jacob személyében, a walkie-talkie túlsó oldalán pedig Evelyn kíséri majd a lépéseiket és elemzi ki a kirakott eszközöket.
Persze az első részhez hasonlóan itt is elszabadul a pokol, részint egy kultista csoportosulás képében, másrészt meg némi tér- és időugrás révén. A szereplőknek ráadásul a saját múltjukkal és jövőjükkel is meg kell küzdeniük, de ennél többet nem szeretnék elárulni, talán csak annyit, hogy az első részből ismerős Edwards Island is újra szerephez jut.
No de a játék szexepilje továbbra is az életszagú dialógusokban rejlik. Annyira jó az előadásmód és a szöveg is, hogy ezúttal is ez lesz az, ami a játékosokat odaszögezi a képernyők elé. Ez a tény azt is feledteti, hogy a történet ezúttal nem sikerült annyira ütősre, őszintén szólva helyenként én már nagyon kifacsartnak éreztem, és nehezen is tudtam követni. A sok beszélgetés mellett persze lesz jó pár környezeti puzzle („Merre is kell menni, ha leszakadt a létra?”, „A barlangokban tudunk-e rövidíteni, vagy végleg elkavarodunk?”), illetve az adóvevőn többekkel is tarthatjuk a kapcsolatot. Ez utóbbi opcionális, de ezzel és a helyenként feltűnő apróbb döntésekkel tudjuk kicsit befolyásolni, az amúgy erősen lineáris sztori folyását, és egyúttal magát a végkifejletet is.
Azt lehet mondani, hogy talán az Oxenfree II: Lost Signals kicsit nehezen értelmezhető folytatásként, de akik játszottak az elsővel vagy az Afterlife-fal, azok minden bizonnyal bizalmat szavaznak majd neki, attól függetlenül is, hogy én mit mondok. Ha valakinek kimaradt az előzmény, az is bátran belevághat, mert a sztori így külön is érthető (már amikor nem keveredik bele az ember a követésébe). Egyedül talán a kicsit hosszú, helyszínek közti töltésidőkbe lehet kicsit komolyabban belekötni, de az edzett kalandjátékosokat alighanem ez sem tántorítja majd el.
