Életem legmeghatározóbb videojátékai közé tartoznak a Sonic sorozat első részei. A nem is olyan rég megjelent kollekciót is szeretettel játszottam végig. Az, hogy ezek után milyen irányba ment a franchise, mindig is vegyes érzéseket keltett bennem, de ha nem tévedek, nem csak én vagyok így ezzel. Egy hosszú útkeresésen ment végig Sonic az elmúlt 3 évtizedben, így pontosan tudjuk, mi működik és mi nem vele kapcsolatban. A Sonic Mania már pár éve bebizonyította, hogy a 2D áll a legjobban a sünis száguldozásnak. A Superstars is ezt a vonalat erőlteti inkább, csak csinosan újraálmodott 3D-s környezetben.
A történet rajzfilmbetéttel indít, amit már megszokhattunk a hasonszőrű kalandoknál. Sonic és bandája ezúttal egy új területen üldözi az őrült tudóst. Eggman mellett egy ősrégi karaktert is előrántottak a kalapból, aki nem más, mint a kincsvadász görény, Fang. A lila Indiana Jones-szerű lényt a ’90-es évek óta csak cameoként használták néhány játékban, most azonban szerves részét képezi a történetnek. Legtöbbszőr borsot tör az orrunk alá fura robotcsicskásával, valamint folyton egérutat nyer lebegő motorjával. Jó vérfrissítés a személye, mellette pedig több gigantikus robotizált élőlénnyel is meg fogunk küzdeni utunk során. Természetesen az unalomig ismert pályavégi Eggman-harcok se maradtak ki az alkotásból. Mondjuk, ha elhagyták volna, biztosan hiányozna ráugrálni a hajójára a kopasz zseninek.
Maguk a pályák valóban csinosak, az ellenségek is szépen animáltak, és visszaköszön egy raklap klasszikus robot. A környezet is szép, száguldozás közben is van néznivaló bőven. Futkorászni a már jól bejáratott négyessel fogunk, azaz Sonic mellett Tails, Knuckles és Amy is választható hős. A kampány végén egy ötödik titkos harcos is ringbe szál, de a kilétét felfednem spoiler lenne. Neki egy külön sztori módja is van, ami a már ismert pályák nehezíttetett változatait jelentik, hozzáigazítva a karakter képességeihez.
Az alapkampány közel egy tucat fejezetet számlál, de a szám csalóka, mert szinte mindegyik két-három pályából áll. Ezek a tematikus fejezetek a már ismert klasszikus Sonic epizódokat idézik fel. Jobban jártok, ha a mellékelt képeket megnézitek, minthogy most felsoroljam ezeket.
A játékmechanika maradt a „jussunk el A-ból B-be, és ha a végén ránk dobnak egy főellenséget, gyakjuk azt le” metódus. Eközben aranygyűrűket gyűjthetünk, 50 darabbal pedig az ellenőrzőpontoknál minijátékot játszhatunk. Ez a legelső Sonic the Hedgehog minijátékának újragondolása, nekem tetszett. Aranyérméket zsákolhatunk be a teljesítésükkel, de érméket találhatunk a szabadban is. Minden pályán lézeng egy arannyal bevont robi, ezt szintén kiüthetjük, ha a maximalisták vagyunk.
Elmaradhatatlan elemei ennek a stuffnak is a káoszsmaragdok (chaos emerald), amelyekből mind a hetet összegyűjtve szuperformába változhatunk. Pályánként egy alkalmunk lesz egy ilyen ékkő megkaparintására, csak találjuk meg a hatalmas aranykarikát a szinten. Ezek a pályák rövid, ügyességi részek, kis gyakorlással abszolválhatjuk őket. Újdonság gyanánt minden smaragd rendelkezik egy szuperképességgel. Nos, mivel a kövek gyűjtögetése teljesen opcionális, így elég haszontalannak éreztem a képességek miértjét. Indát növeszthetünk a semmiből, vízeséseken nyargalhatunk fel, láthatunk néhány láthatatlan elemet stb. Talán a játék 3%-ára tippelek, ahol ezek hasznosak lehettek volna, ha akkor pont megvan, és az embernek eszébe jut kiválasztani a tárcsából, menet közben, valós időben. Egyedül az első, klónáradat képességet vettem igénybe néhány boss-harc alatt. A Super Sonic miatt érdemes összeszedni a mágikus ékköveket, de ezt a képességezést szerintem nem jól találták ki a játékmenet tekintetében.
A zenék most is remekül hangszereltek, szinkron meg egy deka nem található a programban, ami nem is baj. Egy minialbum járt a Deluxe kiadáshoz, továbbá néhány fura LEGO-skin is helyet kapott. A főjáték mellett egy harcirobot-építős, egymás elleni vetélkedő is helyet kapott a programban. Az említett aranytallérokból vásárolhatunk robotkánkhoz kiegészítőket és testrészeket. Nem tudom, kit fog lekötni hosszabb ideig, nekem egy belenézést ért meg, a Deluxe miatt pedig már amúgy is volt egy menő Metal Sonic karakterem hozzá.
A végére hagytam, hogy az egész kampányt lehet többen is játszani, most először akár négyen is. Csakhogy rohadtul nem éri meg. Nagy negatívumként éltem ezt meg, mert egyáltalán nem élvezetes az egész, ahogy a másfél méterre lemaradó játékos megszűnik létezni, majd egy másikra fókuszál a kamera. És volt olyan eset, hogy az ügyetlenebb gamert követte a kameraman, ami csak szitkozódásba ment át.
De nem fogom emiatt lehúzni a programot, mert akkor az új Super Mario Bros. Wondert is meg lehetne köpködni, mert ott még rosszabb a helyzet offline többjátékos mulatság címén. A japánok úgy látszik, egyszerűen nem értik, hogy lehetne ezt jól működően megvalósítani, de nagyon jól néz ki a borítón a „2-4 fővel játszható” megjelölés, meg a reklámokban hancúrozó vidám család. Más miatt nem érheti szó a ház elejét, a Sonic Superstars egyszerűen egy közepesnél picit jobb platformjáték. Rengeteg tisztelgés található benne a korai epizódok felé, de az új ötletek bénák. És nagyon szomorú, hogy az innováció több évtized után még az inkább új, mint jó elvet követi, szembe a „konkurenssel”.
