Meglehetősen ellehetetlenednének a klasszikus mesehősök a modern, felvilágosult világunkban. Csipkerózsika minden bizonnyal kikérné magának, hogy a lábmérete alapján beskatulyázzák, a Hófehérkét ébresztő királyfi valószínűleg #metoo botrányba keveredne, de a törpék is esetlegesen szakszervezeti kérdést alkotnának a hátrányos megkülönböztetésük miatt. A sárkánnyal megküzdő herceg pedig alighanem csak szidást kapna, hogy minek ment oda vagy avatkozott bele, s ha még esetleg ajándékot is vinne, borítékolható lenne az örökös Facebook-tiltás.
A The Plucky Squire címadó hősének, Jotnak ugyan szintén nehéz a dolga, de szerencsére nem a polkorrekt világ elferdült értékrendjének mentén. Sokkal inkább azért, mert gyakorlatilag egyik percről a másikra kizárják a saját történetéből (amelyet egyébként még íróként is jegyez). Ismerős valahonnan? Hát persze, hiszen pár hónapja írtam már róla, az előzetes verzió kapcsán. A nagy kérdés akkor az volt, hogy a szupercuki art style és a sajátos 2D/3D játékmenet tud-e olyan varázslatos maradni egy teljes végigjátszás során is, mint a kóstolóban.
Remekül működik, hogy hamar eloszlassam a kételyeket. A síkban játszódó részek egészen Zelda-szerű kalandot hoznak (ahogy azt már az előzetesben is írtam), a térben kibontakozó folytatás meg egészen korrekt platformerélményt ad, s nem csak abban segít, hogy ne váljon unalmassá a játék, hanem az ebben a módban beköszönő mechanikák is gyakorlatilag feje tetejére állítják az egész élményt (néha szó szerint).
A könyvből kikerülve ugyanis lapozgathatunk és visszaléphetünk korábbi oldalakra, de döntögethetjük is azt, amivel hatalmas tárgyakat mozgathatunk más helyre, ami tologatással túl nehéznek bizonyulna. Kétségkívül viszont a két pecsételős lehetőség hoz még izgalmakat: az egyikkel bombákat robbanthatunk tetszőleges helyeken, a másikkal meg megállíthatunk mozgó dolgokat (például egy hatalmas gépezet fogaskerekeit, melynek immár álló elemei közt könnyedén átkelhetünk).
Igazából a játékmenet nem is feltétlenül csak az ötleteivel varázsol el (a szócserés részeket nem méltatnám ismét az előzetes cikk után), hanem hogy mennyire könnyedén és magától értetődően adja magát. Nem kell hosszasan gondolkodni a megoldáson sohasem, az mindig egyértelmű lesz, mégsem válik se unalmassá, se repetitívvé az egész élmény.
A játékban fellelhető minijátékok pedig még tovább színesítik a képet, pedig már az alapötletként funkcionáló „kettő az egyben” játék is elég volna akár magában is. Van itt klasszikus nyilazgatás, Bubble Bobble-szerű match-3 stuff, a NES-ről ismert Punch-Out!!-hoz hasonló bokszolás, vagy éppen a Resogunt egy az egyben „nyúló” lövöldözős szekció.
Játszi könnyedséggel repül el tehát az a 6-8 óra, amit a kalanddal tölthetünk. Pláne, hogy a készítők nemcsak humoruknál voltak a sztori megírásakor, hanem azokra is gondoltak, akik szívesen fedeznek fel easter eggeket egy-egy játékban. Ezúttal nem is (csak) a videojátékok világából merítettek (lásd a fenti minijátékokat vagy magát a Zelda vibe-ot), hanem a klasszikus művészetekből. Visszaköszön Mona Lisa, Van Gogh, René Magritte híres „alma a kalapos ember előtt” portréja, Salvador Dali és megannyi más jól ismert művész vagy annak munkássága.
A The Plucky Squire mindenképp az év egyik kellemes meglepetése, de nem is vártunk tőle kevesebbet (magasan volt a léc, na – de simán vette az akadályt az All Possible Futures csapata). A minőség ráadásul technikai szempontból is makulátlan, PlayStation 5-ön játszva nekem semmilyen problémám nem akadt, noha a demo még azért kicsit ricegett itt-ott, de könnyen lehet, hogy a Steam Deck miatti kompromisszumok miatt. Azt gondolom, hogy akik szeretik a stílust, azoknak kötelező vétel, de mások is nyugodtan tegyenek próbát, hiszen könnyedén elcsábulhatnak egy kis kalandozásra. Talán azért is, mert a kissé lehangoló bevezetőm ellenére (jó) mesék és csodák igenis vannak manapság is, csak meg kell őket találni, vagy hagyni, hogy azok találjanak ránk.
