Látva a Baldur’s Gate III és úgy általában a Larian Studios játékainak sikerét, sok más fejlesztőcsapat is úgy gondolta, hogy valami hasonlót ők is tudnak villantani. Egyelőre ez még nem nagyon jött össze senkinek, de tény, hogy az utóbbi időben megszaporodtak a cRPG elemekből főzőcskéző szerepjátékok. Ilyen a nemrégiben early accessben elrajtolt New Arc Line, és valami ilyesminek mondható a most megjelenő Flint: Treasure of Oblivion is. Utóbbit a Savage Level stúdió készítette és a Microids kiadó karolta fel. Már az első előzetes után felkaptam rá a fejem, pedig én aztán tényleg nem számítok nagy RPG-gurunak. De a visual, a téma és leginkább a képregényes megvalósítás ígéretesnek tűnt. Az elmúlt napokban volt lehetőségem közelebbről is megismerkedni a játékkal, amely hagyott bennem kérdőjeleket.
A történet a kalózkodás aranykorának kellős közepén játszódik. Miután Flint kapitány és hű elsőtisztje, Billy Bones hajóját elsüllyesztették, a páros épp csak megmenekül a fedélzet egy kis lebegő darabkáján. Amikor már az éhségtől és szomjúságtól a kannibalizmus gondolata is megjelenik a fejükben (erre épül az alapvető irányítást bemutató tutorial...), felbukkan egy hajó, amely megmenti őket. Más kérdés, hogy mivel kalózok, pikk-pakk egy koszos börtönben találják magukat Saint-Malo városában. Itt aztán a sors az egyik eldugott sarokban egy, a halál peremén táncoló kivénhedt tengeri medve mellé veti Flint kapitányt, aki egy legendás kalózkincs lelőhelyéről hadovál neki, és még egy rubintot is előkapar a rongyokkal alig takart teste egy meg nem nevezett részéből, hogy bizonyítsa meséjét.
Több sem kell Flint kapitánynak, máris megszervezi a szökést, mert bizony ideje hajóra szállni, és megkeresni a busás vagyonnal és ezáltal szabadsággal kecsegtető kincset. Persze ehhez hajóra is szükség van, amit egy valamire való kalóznak nem sokból tart szerezni. A játék első fejezetében Saint-Malo városában állapodunk meg egy kereskedőhajó kapitányával, hogy toborzunk neki matrózokat, cserébe mi is velük mehetünk... Hogy aztán később lázadást szítva elfoglaljuk a hajót és felhúzzuk a fekete-fehér halálfejes lobogót!
A Flint: Treasure of Oblivion nagyon erősen történetvezérelt játék, ami önmagában egyáltalán nem baj. Viszont ennek vannak olyan velejárói, amivel sok RPG-rajongó nehezen fog tudni mit kezdeni. Ilyen például, hogy bár szerepjátékról beszélünk, valójában végig igen szorosan meg lesz kötve a kezünk. Ne is álmodjon senki nyílt világban hajókázásról, ez nem az Assassin's Creed: Black Flag vagy a Sea of Thieves. Karaktergenerálás? Felejtsd el, ez kérem Flint kapitány és Billy Bones kalandja és punktum.
Van viszont sok más érdekes játékelem, amelyek nagyon is a szerepjátékokból lett átemelve. Ilyen például a kockadobás mechanika, amely nemcsak a körökre osztott harcok során, de néha a valósidejű felfedezések alatt is előkerül. Szintén RPG-s elem a karakterek képességeinek és felszerelésének menedzselése, ami nemcsak a két főszereplőre, de a legénység minden tagjára kiterjed. Apropó legénység. Ezt is állandóan menedzselnünk kell, hiszen a hajón vannak különféle szakterületek, mint az orvosé, a kormányosé, az őrszemé, a vadászé, a tüzéré vagy a lelkészé. Ezek egy részére a történet elején előre meghatározott karaktereket kell felkutatnunk Saint-Malo utcáin, de lehetőségünk van opcionális posztok betöltésére is. Később pedig, miután a hajót elfoglaltuk, a megmaradt legénységből is képezhetünk és nevezhetünk ki ezekre a posztokra embereket.
Mint említettem, nem én vagyok a legnagyobb szerepjátékos arc a világon, éppen ezért nem kizárt, hogy egyedül én vagyok így vele, de nekem elsőre a játék kezelőfelülete és irányítása is elég nagy káosz volt. Ezen nem sokat segített, hogy bár a játék minden töltőképernyő alatt kiírja, hogy „olvasd el alaposan a szabályokat, mert könnyebb lesz tőlük az életed”, egyébként nem sok oktatást ad a kaland során. Cserébe viszont tényleg van egy szabályzat a menüben, amely kimondottan szájbarágósan magyaráz el mindent, amit tudnunk kell, ezért nagy piros pont jár a fejlesztőknek. Mert erre azért érzésem szerint még egy RPG-veteránnak is szüksége lesz, ha nem akar mindjárt az első küzdelmek alatt elvérezni (más kérdés, hogy a játék ilyenkor egyszerűen visszatölt a harc előttre).
Míg a pályák felfedezése valós időben történik, addig a harcok körökre osztva zajlanak. Egy körben minden saját karakterünket irányíthatjuk. Külön kell kiválasztani, hogy az adott kalózzal mozogni szeretnénk a hatszögekből álló terepen vagy támadni. Mind a mozgás, mind a támadás akciópontokba kerül, viszont a képességek vagy felszerelések használata, a fegyverváltás vagy a pozícióváltás (merre nézzen a karakter) ingyen van. Ha egy karakterünknél nem használjuk el az összes akciópontot a körében, akkor automatikusan védekező állást vesz fel, ami hasznos.
Fegyverekből elég sokféle van: rövid és hosszú pengék, buzogányok, balták és persze különféle lőfegyverek is. Utóbbiak használata után egy kör elmegy az újratöltéssel, szóval azokkal okosan kell tervezni. A sima fegyverhasználat mellett neki is ronthatunk az ellenségnek. Ilyenkor szintén kockadobás dönti el a végkimenetelt: ellökjük vagy elgáncsoljuk az ellenfelet, de előfordulhat, hogy a nagy igyekezetben megbotlunk és mi esünk el. Így van esély rá, hogy egy szakadékba lelökjünk valakit vagy a földre vigyük, ahol aztán jól meg lehet rugdosni... A csatatéren olykor vannak hordók is, amiket nekilökhetünk az ellenségnek, aki így nem csak elesik, de komoly sérülést is szenved. Mivel a pályákon vannak magasabb területek is, innen is le lehet lökni másokat, illetve akár rá is ugorhatunk másokra innen.
A felszereléseket kártyák mutatják, amelyeket szét lehet osztani a karakterek között. Erre nagy szükség is van, mert bizony a harcok alapvetően nem könnyűek. A felszerelések között akadnak a képességeket átmenetileg feljavító italok, sérüléseket gyógyító kötszer, a sebzést csökkentő pajzsok vagy épp az elesett társakat feltámasztó szerek. Vannak különleges talizmánok is, amelyek harconként egyszer használhatók, ezekkel például el lehet kerülni egy végzetes csapást.
Maga a harcrendszer alapvetően egyszerű elemekből építkezik, mégis a többrétűsége elég összetetté teszi, hogy a nagy RPG-rajongók is megtalálják benne maguknak a kihívást. Ugyanakkor az irányítás nehézkessége csorbít az élményen. A kamerát például csak harc közben lehet forgatni, valósidejű felfedezés során nem (vagy csak annyira nem intuitív, hogy én nem jöttem rá a mikéntjére). Harc közben a karakterek mozgatása sem túl gördülékeny, hiszen előbb ki kell választani, hogy mozgatjuk vagy támadunk vele, majd egy kattintással megjelölni a mozgás célpontját, végül még egy hosszú kattintással meg is erősíteni azt.
Az sem javít a helyzeten, hogy néha annyira zsúfolt a csatatér tereptárgyakkal vagy karakterekkel, hogy kalandjátékos pixelvadászatba csap át az irányítás, hogy oda tudjuk navigálni emberünket, ahová szeretnénk. A valósidejű felfedezés során ráadásul gyakran előfordul, hogy egy-egy interaktív tereptárgy hitboxa el van csúszva, vagyis csak akkor léphetünk vele interakcióba, ha az egeret nem rá, hanem mellé visszük. És még megemlíthetjük, hogy a játék sehogy sem jelöli, ha egy tereptárgy interaktív, csak akkor, ha elég közel mentünk hozzá. Ezt a Baldur’s Gate III vagy más RPG-k módjára kényelmesen meg lehetett volna oldani egy gombnyomással...
Ami a vizuális körítést illeti, nagy panasz nem érheti a játékot. Az Unreal Engine 5 itt is teszi a dolgát, bár azt hozzá kell tenni, hogy azért nagy effektorgiára senki se számítson. A környezet mutatós, a karakterek épp annyira részletgazdagok, amennyire kell. Cserébe viszont csak harc közben lehet (90 fokonként) forgatni a kamerát, zoom pedig nincs. Ezek valahogy 2024-ben nagyon amatőr hiányosságok, amelyek sokat rontanak az élményen és az irányíthatóságon. Viszont a kezelőfelület és a menük nagyon igényesek. A kártyák gyönyörűen vannak megrajzolva, ami szintén érvényes a képregényes bevágásokra. Simán rárepülnék egy valódi képregényre a játékból ebben a stílusban.
Hangok terén felemásan teljesít a játék. A zenei aláfestés teljesen rendben van, az a nagyon kevés szinkron is, ami csak a fejezetek közti átvezetők alatt hallható, máshonnan kispórolták. Cserébe a hangeffektek nagyon szintetikusak. Amikor egy taverna fapadlóján kocognak az emberek, annak olyan hangja van, mintha két üreges bambuszrudat ütögetnénk egymáshoz. Ilyen és ehhez hasonló művi megoldások hallhatók, amik nagyon kiütköznek, főleg fülesben játszva.
A Flint: Treasure of Oblivion nagyon ügyesen álcázza magát szerepjátéknak, de én mégsem tudnám tényleg annak nevezni. Előre megadott karakterek, szigorúan szűk mederben terelt történet. Ha valaki ezek felett szemet tud hunyni, az viszont kap egy egész igényesen megrajzolt kalózos kalandot, érdekes ötletekből építkező harcrendszerrel. A történet a klasszikus kalózos sablonokból táplálkozik, de ha ezt egy A Karib-tenger kalózainak simán elnézzük, akkor itt is elnézhetjük. Nem fogja megszorongatni a műfaj aktuális királyait, de ha valaki már az unalomig játszotta a nagyágyúkat (ha ez egyáltalán lehetséges), annak kellemes perceket szerezhet a Flint is.
