Ritkán fordul elő, hogy egy videojáték-franchise a második (vagy ki tudja hányadik) részre műfajt váltson. De nyilván volt ilyen és van is, különben nem beszélnénk róla. Az egyik legismertebb példa a két klasszikus Dune játék a kilencvenes évekből. Az első egy kalandjáték volt, a második pedig az RTS műfaj úttörője. Duke Nukem is platformerhősként kezdte pályafutását, aztán a nagyközönség már inkább FPS-huszárként emlékszik rá. S akkor említsük meg újra a Grand Theft Autót (mostanában gyakran szóba kerül, netán mert érkezik a hatos?), amelynek első részei még felülnézetesek voltak, hogy aztán az egész 3D-be kerüljön és hódítsa meg a világot (na meg az eladási rekordokat).
Nos, a Lost in Random eredetileg egy platformer akció, annak is elég egyedi. Érdekes sztorija és világa már önmagában megalapozta a hangulatot, amit az egyedi harcrendszer tovább mélyített. Meglepő módon a folytatás... Nos, nem is folytatás. A készítők inkább spin-offként hivatkoznak rá, ami talán kicsit emészthetőbbé is teszi, hogy a Lost in Random: The Eternal Die immár egy izometrikus nézetű hack-and-slash roguelite. Ennek megfelelően a harcrendszer is pörgősebb lett, de azért az alapok részben megmaradtak (minderről egy picit később).
Kanyarodjunk vissza azonban oda, hogy miért is történt a váltás. A készítők nem sokat árultak el erről, elmondásuk szerint ki akartak próbálni egy másfajta műfajt, és ezt fogadjuk is el. A hátsó agytekervényeink viszont önkéntelenül is kattogni kezdenek. Az előző rész még az Electronic Arts művészjátékokat felkaroló brandje, az EA Originals alatt látott napvilágot, az új játék kiadója meg már a Thunderful. Ha még azt is hozzávesszük, hogy ha nem kell olyan sok átvezetőt csinálni, meg kisebb a scope, kevesebb a helyszín, akkor esetleg olcsóbb is a projekt. Na de tudom, rosszmájú vagyok, s a hivatalos verzió nem ez.
Ráadásul a Lost in Random: The Eternal Die-t látva egyáltalán nem érezni minőségi visszaesést. A grafika, a hangulat ugyanolyan igényes, briliáns a szinkron, egyedül a már említett sztoriklipek hiányoznak. Cserébe a történet párbeszéd formájában ismerszik meg a játékos számára, amelyek a játék perspektíváját a képernyőn hagyva, egy-egy karakterportrét megjelenítve zajlanak. Hogy ez a változás vagy az új történet az, ami miatt kevésbé éreztem hangsúlyosnak a kaland hátterét, azt nem tudom. Mindenesetre tény, hogy egy teljesen másik történetet kapunk, hátrahagyva a testvérpár érzelmes kapcsolatát, és nem másnak, mint az első rész főgonoszának a bőrébe bújunk.
Aleksandra királynő hű társa ebben a kalandban is egy dobókocka lesz, akinek a keresztségben a Fortune név jutott. Ők ketten Random királyságának egykori hatalmasságát kell hogy számonkérjék egy jó pár (egész pontosan négy) szintből álló katakombarendszerben. Utunk során számos ismerősbe és új arcba futunk, s a játék roguelite jellegét meglovagolva mindig a Menedék nevű bázisra esünk vissza, ha esetleg rosszul alakulnak a dolgok. Természetesen majdnem mindent elveszítve, egyedül a fegyvereinket, a ruházatot és bizonyos skilleket tarthatunk meg és fejleszthetünk tovább folyamatosan, hogy azért minden egyes újabb nekiveselkedés egy kicsit magabiztosabb formában történjen.
Ennek ellenére a játék nehéz (sőt kifejezetten az), bevallom, hogy én hamar levettem a nehézséget a legalacsonyabbra, és még így is akadtak nehézségeim. A nettó játékidő az ügyesebbeknek akár 6-8 óra alatt is meglehet, nekem ennek egész biztosan legalább a kétszerese ment bele. Az pedig, hogy a fókusz ezúttal nem a sztorira, hanem sokkal inkább a gameplayre koncentrál, hamar kiderül. A pályák (stílszerűen) random generáltak – igazából több alap felépítésű szoba variálódik.
No de akkor harcrendszer! Az első rész kicsit körökre osztott, stratégikusabb, társasjátékos, lassabb rendszerét egy pörgős, de egyáltalán nem egyszerűbb megoldás váltotta le. A harc maga természetesen valós idejű, de a fejlesztéseket a különféle (jellemzően csaták után) nyitott ládákból kapjuk. S itt jön be újra a korábban megismert kártyás rendszer, ugyanis egy sajátos, csillag alakú felületre kell felpakolnunk a szerzeményeket, amelyek akkor aktiválódnak, ha három egyszínű egymás mellé kerül. Tehát nem elég eldönteni, mit is választunk (rendszerint három ajánlat van mindig), de még a színeket, sorokat és oszlopokat is figyelni kell. A random faktor így minden egyes újabb menetre alaposan megváltoztatja az esélyeket, ilyen formán nem fogunk unatkozni.
A négyfajta fegyver (kard, íj, dárda, buzogány), valamint a több mint harminc fajta ellenség mind-mind további adalékot jelentenek, pláne hogy a főellenségek is nagyon egyediek (mindjárt az első alkalommal kettő is ránk támad, a következő, hatalmas varangy pedig alighanem örökre beég majd az emlékezetünkbe a méretéhez képest gyors gurulásával és ugrálásával). Amivel személy szerint nekem gondom volt, az a fránya roguelite. Értem én, hogy valamivel szavatosságot és kihívást kellett vinni a játékba, de eléggé tudott fájni, amikor az utolsó runok rendre másfél órásak voltak, és még így is simán előfordult, hogy valahol elvétettem (esetleg a főbossnál). és kezdhettem elölről. Nem volt őszinte a mosolyom...
Ennek ellenére nem lehet haragudni a Lost in Random: The Eternal Die-ra (a kockázatot nem kedvelők meg ráadásul most további költségek nélkül kipróbálhatják Game Pass-ban). Abszolút érezhető a szeretet a készítők részéről a franchise iránt. Nagyon igényes a megvalósítás, nagyszerűek a zenék, remekül játszanak a színészek, jól kitalált a Tim Burtont idéző karakterdesign, remek pörgős játékmenet egyedi elemekkel, jól is szórakoztam... De azért visszamennék. Lesz vajon (valódi) második rész?
