Tíz évvel ezelőtt kevesen hitték volna, hogy a Commandos által megteremtett és oly népszerűvé vált valós idejű taktikai-lopakodós játékműfaj – amelynek utolsó jelentős képviselője a 2006-os Desperados 2 volt – valaha még feltámad. Aztán 2016-ban jött a Mimimi Games a Shadow Tactics - Blades of the Shogunnal és minden megváltozott. Olyan zajos sikert értek el, hogy a műfaj rajongói azonnal a lábuk előtt hevertek, és a stúdió nem is hagyta cserben őket. Elkészítették a nagyszerű Desperados III-at, majd a szintén remek Shadow Gambit: The Cursed Crewt, hogy aztán váratlanul lehúzzák a rolót…
Pedig sokan arra számítottak, hogy ennyi kiváló játék után rájuk bízzák a Commandos széria feltámasztását is, de nem így történt. Ettől függetlenül örök hálával tartozunk a Mimimi csapatának, hiszen elérték, hogy ez a méltatlanul hanyagolt műfaj újra előtérbe kerüljön. Jobb és kevésbé jobb címekkel találkozhattunk az elmúlt években, idén pedig a rég nem látott ismerős is tiszteletét tette a Commandos: Origins képében.
Mi is ennek a műfajnak a jellegzetessége? Hogyan is néz ki a játékmenet egy valós idejű taktikai-lopakodós stratégia esetén? Nos, általában ellenséggel teletűzdelt, izometrikus nézetű hatalmas pályákon egy maréknyi karaktert irányítva kell különféle szabotázsakciókat és gyilkosságokat végrehajtani a lehető legkevesebb feltűnést keltve. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy megfigyeljük az őrök és járőrök viselkedését, mozgását, majd ennek alapján gondosan kiterveljük csapatunk akcióit, hogy eltegyük láb alól ezeket a nem kívánatos elemeket.
A lopakodás, mint meghatározó elem pedig amiatt fontos, mert az ellenséggel való közvetlen konfrontáció általában a játék végét jelenti. A küldetések sikere attól függ, mennyire tudunk észrevétlen maradni, elkerülni az őröket, hangtalanul semlegesíteni az akadályokat és kihasználni a környezeti elemeket (pl. árnyékok, magas fű, fedezékek). Jellemző a műfajra, hogy a küldetések nem lineárisak. Bár a cél általában adott, az eléréséhez vezető út gyakran több lehetőséget kínál, lehetővé téve a játékosnak, hogy a saját stílusában, saját kreativitását latba vetve közelítse meg a kihívásokat.
És kihívásokból ezek a játékok bizony nem szenvednek hiányt. A műfaj a mai napig remek játékélményt kínál, amit személy szerint akkor sem tudnék megunni, ha heti szinten érkezne új cím a palettára. Éppen ezért nem is gondoltam volna, hogy a jól bejáratott formátumnak bármilyen újításra szüksége lenne, de aztán jött ez az apró, újdonsült svéd stúdió az Eriksholm: The Stolen Dreammel, és olyat csavartak a műfajon, hogy most jövök rá, mennyi potenciál rejlik még benne.
Tegye fel a kezét az, aki azért játszik ezekkel a taktikai-lopakodós játékokkal, mert kíváncsi a történetükre. Senki? Gondoltam. Valószínűleg nem csak a saját nevemben beszélek, amikor azt mondom, hogy ebben a műfajban a lényeg a kreatív megoldásokat igénylő pályák teljesítésén van, az azokat lazán összekötő kerettörténet pedig másodlagos. Az Eriksholm szakít a megszokott struktúrával. A narratíva kerül a középpontba, a játékmenet pedig csak kiszolgálja azt: a történet folyásának függvényében változik a helyszín, annak mérete és az éppen aktuális feladat. Nem fix pályákat kapunk, amelyeket az első perctől kezdve végigpásztázhatunk, előre felmérve az ellenség pozícióját, hanem kisebb, jóval behatároltabb részeket.
Például, miután a kikötőben lopakodva bejutunk egy raktárcsarnokba, ott tevékenykedve, majd annak túloldalán kijutva már a vasútállomás területe vár ránk. Ezek egymást követő szakaszok, éppen ezért nem lehet előre tudni, milyen lesz a következő helyszín. Mindez egyben azt is jelenti, hogy az Eriksholm lineáris felépítésű játék, nagyon kevés, de annál jobban kidolgozott karakterrel. Az ő történetüket ismerjük meg fokozatosan, fejezetről fejezetre, szakaszról szakaszra, ami remek flow élményt biztosít.
A történet nagyjából az 1910-es, ‘20-as években játszódik egy fiktív skandináv országban, Rosmarkban. Eriksholm az egyik nagyváros neve, ennek szegénynegyedében él az árva Hanna, és fivére Herman. Hanna épp egy betegségből lábadozva várja haza testvérét, de helyette a csendőrség kopogtat az ajtón, és kiderül, Hermant keresik, aki ellopott valamit. A csendőrök Hannát is be akarják vinni, de megszökik előlük, hogy előbb találhassa meg fivérét, mint az egyenruhások. Innen indul a történet. Aki játszott a demóval, az tudja, hogy már maga a szökés a játékos feladata, Hannát irányítva kell Eriksholm gyönyörű, zegzugos utcáin keresztül eljutnunk Herman feltételezett búvóhelyére.
Amikor azt írom, gyönyörű, valójában úgy értem, szemkápráztató és festői. Egyszerűen bámulatos, ahogy Eriksholm (és ezzel együtt maga a játék) kinéz. A pályadesign első osztályú, rendkívül részletes és hangulatos. Az embernek kedve lenne turistaként eltölteni ott egy hosszú hétvégét. A kamera teljesen körbeforgatható, zoomolható, ráadásul erőművet sem igényel a játék.
Visszatérve a történetre, a játék első harmadában kizárólag Hannát irányítva ismerkedünk meg egyrészt magával Hannával, másrészt az ő pajtásaival és Eriksholm történetével. Hannának – csakúgy, mint a két másik játszható karakternek – csupán két képessége van. Ő például kis termete miatt befér a szellőzőcsövekbe, köpőcsöve segítségével pedig elkábíthatja a rendőröket. Halálos fegyvere egyiknek sincs, itt valóban a lopakodás, elslisszolás van a fókuszban, amihez a környezeti adottságokat is kihasználhatjuk. Elindíthatunk gépsorokat, manipulálhatjuk a lámpákat, zajt kelthetünk, csakhogy eltereljük a csendőrök figyelmét.
Az Eriksholm messze legnagyobb erénye pont a linearitásából és a pályák nem ismeretéből ered. Ahogy említettem, a műfajra jellemző, hogy az ellenfél rutinját kiismerve tudunk taktikázni és tervezni. Na nem így az Eriksholmban! Nincs kiismerhető mintázat, a történet viszi előre a cselekményt. A csendőrök reagálnak a körülöttük történő eseményekre, például keresni kezdik egymást, ha feltűnik nekik társuk hiánya. Szétválnak, hogy lefedjék az összes menekülési útvonalat, amikor Hannát üldözik. Nyilván ezek a narratíva részét képezik, nem arról van szó, hogy ennyire fejlett lenne az MI, de annyira új és izgalmas élmény ez egy taktikai-lopakodós játékban, hogy az valami zseniális. Emellett kapunk ötletes, de egyáltalán nem nehéz puzzle-feladatokat, és olyan lehengerlő minőségű átvezető videókat, mintha csak filmet néznénk.
Említettem, hogy a karaktereknek mindössze két képességük van fejenként, és egyáltalán nem hiányzik, hogy ennél több legyen. Annyira magától értetődő és egyszerű az irányítás, hogy konkrétan kezelőfelület sincs a játékban. Ne várjunk minitérképet, életerőcsíkot, mentési emlékeztetőt, ezekkel nem kell foglalkozni. Skandináv minimalizmus, tökéletesre csiszolva.
Az Eriksholm: The Stolen Dream olyan játék, amely nemcsak tiszteletben tartja a műfaj hagyományait, de új utakat is nyit előtte. Egyszerre szép, átgondolt és egyedi – ritka kombináció. Szerethető karakterek egy magával ragadó világban, lenyűgöző megoldásokkal, melyek friss és innovatív élményt nyújtanak a taktikai-lopakodós játékok kedvelőinek. A River End Games megmutatta, hogy a műfajnak még mennyi felfedezetlen mélysége van.
