Az első konzolom egy PlayStation Portable volt, amit talán a 16. születésnapomra kaphattam. Megszámolni sem tudom már, hány órán keresztül nyúztam rajta az olyan klasszikusokat, mint a Crisis Core: Final Fantasy VII, a Killzone Liberation, a Need for Speed címek kézikonzolos portjai, vagy épp a Patapon első része. Nem tudom elégszer felemlegetni, mekkora tragédia, hogy a PSP-n és a PS Vitán hány zseniális játék ragadt, és bár a remasterek folyamatos dömpingjében egyre gyakrabban futhattunk bele az utóbbi években az említett platformokról kimentett címekbe (mint a Crisis Core felújítása vagy a Freedom Wars), még mindig bőségesen akad átportolásra váró klasszikus, mint például a Patapon-trilógia is. Épp ezért örültem meg nagyon, amikor teljesen váratlanul bejelentésre került, hogy a szellemi örökös Ratatan készülődése mellett (amely igazán jöhetne lassan, de a július végére ígért korai hozzáférést elhalasztották nemrég), a Bandai Namco felújítja, és PlayStation 5, Switch és PC platformokra portolja az első két részt.
Hogy az újrakiadásba miért miért nem egyből az egész trilógia került, az ugyan rejtély számomra, de így is van bőven minek örülni. A ritmusjátékok és stratégiai játékok műfajait kombináló, oldalnézetes címekben a játékosnak a Hatalmas Patapon szerepét kellett betöltenie, akinek a játékok elején fokozatosan összegyűjtött négy dobon (amelyek automatikusan a háromszög, négyszög, kör és kereszt gombokra kerültek kiosztásra) a játékvilág ritmusát követve kellett egyszerű, négyütemes dallamokat lejátszania, és így irányítania az általa vezetett, a játék előrehaladtával egyre bővülő és fejlődő patapon törzs harcosait.
Bár a küldetések viszonylag rövidek voltak, a játékosnak minden esetben egyszerre kellett használnia a taktikai- és ritmusérzékét, hogy megfelelően állítsa össze csapatát az aktuális kaland előtt, jól ismerje fel az épp szükséges dallamot, és kellően hosszú kombókat állítson össze belőlük ahhoz, hogy a pataponok folyamatos lázban égjenek, ami jelentősen növelte támadásaik gyorsaságát és hatékonyságát.
Az első rész kiváló alapokkal indított, és már megjelenésekor a platform legjobb játékainak egyikévé vált, a folytatás pedig tovább bővítette, fejlesztette a koncepciót új játékelemekkel, „hős” karakterekkel és egy ad-hoc multiplayerrel is (ami sajnos a Replay kiadásban már nem kapott helyet). Bár külső füllel az ismétlődő dobolás és kántálás valószínűleg kifejezetten frusztrálóvá válhatott egy ponton túl, ez magának a játékosnak viszonylag ritkán tűnt fel a folyamatos „flow” érzés mellett, ahogy az egyre hosszabb kombóláncokkal egyre tökéletesebben küzdötte le az újabb és újabb akadályokat. Az egyszerű alap ellenére viszont egyik epizód sem volt különösebben könnyű darab – emlékeim szerint az első részt anno végig sem játszottam, annyira elakadtam egy későbbi pontján.
Sajnos a portok kissé soványak, a legjelentősebb extra az eredeti kiadásokhoz képest, hogy a főmenüből állítható, mennyire legyen szigorú a játék a dobolás időzítésével, a képernyő szélein pedig egy villódzó keret is jelzi a követendő ütemet. Ez elég hasznosnak bizonyult, a könnyedebb beállításokon gyakorlatilag folyamatosan lázban tudtam tartani a pataponokat egész küldetések során, ám a dolog nem tökéletes. Az eredeti PSP-n a konzol jellegéből fakadóan semmiféle beviteli késleltetéssel nem kellett foglalkozniuk a készítőknek. Ám a port megjelenése óta eltelt egy hétben már többen is jelezték, hogy a képernyőjük szinkronizálási beállításai, esetleg a kontrollerük késleltetése miatt lehetetlenné vált a ritmus követése – ebbe személy szerint úgy futottam bele, hogy ha a DualSense kontrollert vezetékkel használtam, nem Bluetooth csatlakozással PC-n, a játék néha egy-egy dobütést duplán érzékelt. A Replay pedig meglehetősen spártai megoldást kínál csupán a szinkronizálás javítására, mindössze az opciók között állítható késleltetés számértékkel, amelyet folyamatos állítás-próba-állítás-próba sorozattal lehet csak tesztelni – miközben lényegesen régebbi ritmusjátékok is kínáltak ennél sokkalta szofisztikáltabb megoldásokat hasonló problémák leküzdésére. Mindezt még megfejeli egy megkerülhetetlen adatgyűjtési tájékoztató is, amelyet ha elutasítunk indításkor, akkor egész egyszerűen nem léphetünk tovább a főmenübe – nem értem, ez egy offline játék esetében miért ennyire fontos, és egyáltalán milyen célt szolgálhat.
A Replay csomag tehát nem tökéletes, és csak azt tudom sokadjára elmondani, ami sajnos visszatérő motívum a remastereknél: minimális extra idő- és energiabefektetéssel lehetett volna sokkal színvonalasabb, profibb és szélesebb körben befogadható változatot készíteni. Ennek ellenére örülök a Patapon 1+2 Replaynek, a 30 eurós ár úgy gondolom, korrekt érte, és remélem, hogy a trilógia a közeljövőben teljessé válik majd.
