Ismeritek azt az érzést, hogy amikor az ember nagyon szeretné, hogy megtalálja a jó, és úgy is néz ki, hogy megtörténik, jön a pofára esés, mert mégsem úgy alakulnak a dolgok? Nos, kb. így vagyok most a The Drifterrel. Pár hete áradoztam is róla, és komolyan azt gondoltam, hogy az év kalandjátékát kapjuk meg (előre odaadva a trófeát). Igazságtalan lenne azt mondani, hogy tragikus lett a végeredmény, és messze nem is az, de a várakozásokhoz képest visszaesett a lelkesedésem a végigjátszás során.
Pedig annyi minden stimmel. Ott van a nagyon stílusos, retro pixelgrafika, amely alapján akár azt is hihetnénk, hogy egy elfeledett LucasArts kalandjátékkal van dolgunk. Mindez ráadásul kiváló szinkronnal társul, dacára, hogy a készítő Powerhoof egy mindössze két főt számláló csapat (ezt csak azért említem, mert nagyjából mindenki kisakkozhatja a költségvetésüket). No és a hangulat – ahogy a kaland indul, az nagyon elhúzza a mézesmadzagot. Nem is véletlen, hogy a játék demója ezt az első fél órát öleli fel, és elég szemét cliffhangerrel ér véget.
Mick Carter amolyan igazi csavargó. Otthontalannak túlzás volna mondani, és lehet, meg is sértődne rajta, de ami igaz, az igaz, az utóbbi években csak teng-leng, és oda szegődik, ahová az élet sodorja. Szülővárosába viszont egész konkrét céllal érkezik: édesanyja temetésére. Az utazás azonban váratlan helyeztet hoz, ugyanis még útközben támadás éri a vasúti (teher)kocsit, amelyben utazik, alkalmi útitársa pedig nem is éli túl. Megindul a menekülés, amelyben high tech, leginkább a Splinter Cell Sam Fisherjére emlékeztető katonák jelentik az üldöző felet.
A végén Mick húzza a rövidebbet, és ő maga is elhalálozik. De aztán váratlanul feléled, és a végzetes pillanat előtti másodpercekben új esélyt kap. Ezek után a feladat adott: kideríteni, mi okozza ezt a furcsa időhurkot (no meg a halhatatlanságot), valamint felgöngyölíteni azt az összeesküvésekkel gazdagon átszőtt maszlagot, amelybe beletenyerelt (arról már nem is beszélve, hogy a múlt démonaival is meg kell küzdenie).
Talán már ebből a bevezetőből is látszik, hogy micsoda stíluskavalkádot vonultat fel a The Drifter. Van itt thriller, dráma, sci-fi, de a természetfeletti és a horror sem fog hiányozni a későbbiekben. Meg kell, hogy mondjam, nekem pont ez a sokaság az egyik problémám – úgy érzem, a kevesebb több elve mentén lett volna célszerűbb eljárni. A játék felénél kezdenek letisztulni a dolgok, és innentől is indul be igazán a történés, lesz is egy pár meglepő fordulat, de nyilván nem szeretnék spoilerezni.
Ami a játékmenetet illeti, a szokásos point-and-click feladatokat kapjuk: párbeszédek és inventory-zsonglőrködés. Előbbi ötletes módon hatalmas ikonokkal van megoldva (mellé persze párszavas szöveges kifejtést is kapunk azért), és ugyanilyen módon megvalósított menüben tudjuk nyomon követni a teendőinket is (csak a képernyő felső szegmensében). Akadnak olyan részek is a kalandban, amelyek egymásba láncolódó cselekményekként jelennek meg (ami gyakran még időre is megy), amit ha elrontunk, kezdhetjük is az egészet elölről. Nekem ez sem volt annyira szimpatikus, mert gyakori elhalálozáshoz vezetett, pláne hogy néhány rész nem teljesen logikus. Például egy szemetes felett lebegve jó ötletnek tűnik 2 méter magasból leesni, mert nem halálos magasság, de valamiért a készítők ezt nem így gondolták. A vérbefagyott holttestre különösen akkor gondolunk furán, amikor a helyes utat választva 2 emelet magasból esünk a szomszédos kukába, amitől természetesen (?) semmi bajunk nem lesz.
A linearitás önmagában nem baj, hiszen ez a műfaj sajátossága, az már inkább, hogy rengetegszer kell visszalátogatnunk korábbi helyszínekre, vagy akár többször egymás után megkérdezni ugyanazt a karaktert, hogy haladni tudjunk. Ezek persze csak apró kényelmetlenségek, de talán a túlzott elvárásaim miatt alakult úgy, hogy különösen rosszul éltem meg a hatásukat. Pedig (hogy dicsérjek is) például az irányítás is nagyon pöpec. A klasszikus egeres metódus adott, viszont ha kontrollerrel állunk neki a játéknak, akkor a készítők egy igen ötletes rendszerrel álltak elő. A bal analóg karral mozoghatunk, a jobbal pedig egy karikán mozgathatjuk a kijelölést, ahol kis gömbök jelölik a körülöttünk található interakciókat (nagyon intuitív).
A The Drifter 12-14 órája a fent említett nyavalygás ellenére is pillanatok alatt elrepül, és a kalandjáték-fanatikusoknak bátran ajánlom, hogy tegyenek vele egy próbát (akár csak a demóval). Részemről jobban örültem volna egy földhözragadtabb, tisztán ponyvaregényes megoldásnak a történetet tekintve, de ízlések és pofonok: lehet, másoknak jobban bejön majd. Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy a projekt abszolút szívvel-lélekkel készült, és ezt minden porcikáján érezni. Ha másért nem, a hangulatért és ezen apróságok miatt érdemes belelesni.
