The House of the Dead 2: Remake teszt – Újrafényezett zombik

Uwe Boll filmrendezői munkássága a legenyhébb kifejezéssel is erősen megosztó és ellentmondásos, főleg videojátékos körökben, én azonban személy szerint egy dolgot mindenképp neki köszönhetek: adaptációja révén ismertem meg úgy 2006 körül a The House of the Dead című, klasszikus fénypisztolyos, rögzített útvonalas szériát, amely – mivel a klasszikus játéktermek sajnos kimaradtak az életemből – kínosan sokáig elkerülte a figyelmemet. Felfedezését követően az első három rész portjai, majd az Overkill alcímű spin-off rendszeresen felkerültek a gépemre vagy valamelyik konzolomra. A koncepció tökéletesen működött: klasszikus lightgun játékmenet olyan bizarr, elborult zombikkal, amelyek mellett a Resident Evil-széria legtúlzóbb, B-filmeket idéző kreatúrái is szokványosnak tűntek.

Sajnos azonban tény, hogy a sorozatot az évek múlásával egyre inkább kezdte elnyelni a játékipar süllyesztője. A negyedik rész például csak PlayStation 3-ra kapott portot, az ötödik, Scarlet Dawn című felvonás a mai napig nem került át otthoni platformokra, az első hármat pedig egyre nehezebbé vált beszerezni és működésre bírni. Valóságos áldást kellett volna jelentenie a MegaPixel Studio S. A. törekvéseinek, hogy az első Panzer Dragoonhoz hasonlóan a THoTD-széria korai részeit is remake-eljék modern grafikával – ám míg a végeredmény az első rész esetében csak felemás, és kissé kiábrándító volt, a második résszel már konkrétan sikerült egy, az eredetinél lényegesen gyengébb alkotást letenni az asztalra.

Az 1998-ban játéktermekbe, majd egy évre rá otthoni platformokra betört THotD2 a nagyobb, hosszabb, szórakoztatóbb klasszikus elvei szerint fogant. Az első rész kúriájából és az az alatt húzódó titkos kutatólaborból egy Velencére emlékeztető városba került az akció, még több, még látványosabban alkotóelemekre bontható zombival, méretes főellenfelekkel, és még több elágazási lehetőséggel a pályák során, annak fényében, hogy a játékos megmentette-e időben a civileket, illetve rálőtt-e lakatokra és kulcsokra. Kis túlzással a széria legjobb darabjáról van szó, amelynek esetleg ha klasszikus, játéktermi lövöldözős változata nem is nyerte el egyesek tetszését, alternatív, Typing of the Dead című kiadásával, amelyben a zombikat szavak és kifejezések gyors begépelésével lehet levadászni, szintén igen népszerűnek bizonyult. A hangulat, a gore, az olcsó, giccses, Zs-kategóriás trashfilmeket idéző hangulat, a botrányosan gyenge, mémek egész sorát inspiráló szinkronok mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy emlékezetes és maradandó darabként vonuljon be a játéktörténelembe.

Sajnos az ebből készült remake egyértelművé teszi azt, amit sokan már az első rész esetében is sejtettek: a MegaPixel fejlesztői mintha nem igazán értenék, mitől is működtek ezek a játékok eredetileg, és hogyan lehet őket felújítani, ismét relevánssá tenni anélkül, hogy az eredeti változat értékei sérülnének. Az első rész felújításánál is sokan kritizálták a jelentős mértékben megváltozott színpalettát, megvilágítást és atmoszférikus elemeket, ám a második rész esetében ez konkrétan olyan méretet ölt, hogy már érezhetően elvesz a játék hangulatából és élvezeti értékéből. A dolgot tovább súlyosbítja, hogy az árnyékok és megvilágítások beállítása, illetve a karaktermodellek egy része egyes szegmenseknél borzalmasan amatőr hatást kelt, mintha egy kezdő fejlesztő mások által összedobott assetekből fércelt volna össze egy játékot néhány hétvége alatt. De időről időre még látványos vizuális glitchek is felbukkannak, a megjelenés óta kikerült számtalan javítás és foltozás ellenére. A készítők ráadásul olyan dolgokhoz is hozzányúltak, amelyekhez egyáltalán nem kellett volna: a szinkronhangokat újravették, ezáltal most már nem olyan rosszak, hogy már jók, csak simán rosszak. Megváltoztatták egy-egy főellenfél támadási mintáit, az időablakot, amelyben sebezhetőek, de a játék még így is iszonyatosan könnyű, legfeljebb egy-egy támadás vált így frusztrálóvá.

Emellett a remake ezúttal is a megúszós kategóriát képviseli, amelyben a történet Original és Arcade játékmódú végigjátszásai mellett mindössze egy Tréning mód és egy Boss Rush kapott helyet, amelyeket egyedül vagy kooperatívan teljesíthetünk. Megugorhatatlan akadály lett volna egy VR-móddal kiegészíteni a csomagot? Vagy a Typing of the Dead játékmódjának beépítése? Esetleg az eredeti játék játéktermi változatának becsomagolása a pakkba? Ezek hiányában ugyanis egy alig néhány óra alatt végigjátszható és megunható, 25 euróért kínált darabról van szó, amely leginkább csak azok számára lehet érdekes, akik még vagy nem játszottak a The House of the Dead 2-vel, vagy hozzám hasonlóan érdeklődnek annak minden változata és portja iránt – bár valószínűleg ez a jelenleg elérhető leggyengébb formája annak, hogy valaki kipróbálja ezt a klasszikust.

Az első rész után még adni akartam egy esélyt ennek a remake szálnak, de a folytatás alapján már inkább azt szeretném, hogy a SEGA és a MegaPixel leálljanak vele. Portolják inkább át modern platformokra az összes eddigi részt, minimális változtatásokkal, néhány extrával megpakolva – sokkal méltóbb, hitelesebb, tartalmasabb és szórakoztatóbb formában maradna úgy fenn ez a széria.