Vannak az olyan stúdiók, amelyeknél az ember egyszerűen tudja, hogy jó játékot fognak készíteni. Ilyenek a Quantic Dream, a Larian Studios, a Rockstar Games, esetleg az Insomniac Games vagy a Naughty Dog, de persze (szerencsére!) sokáig lehetne még sorolni őket. És aztán ott vannak azok a stúdiók is, amelyekben mindig is ott volt a potenciál, de azt valahogy sosem tudták igazán kihozni magukból, főleg nem a játékaikból. Tipikusan jó példa erre a CI Games (egykori City Interactive), a Saber Interactive, a Spiders, a Milestone vagy éppen a Cyanide. Ezek azok a csapatok, amelyek többnyire jó kis játékokat tesznek le az asztalra, ám ezek sosem képesek belépni a legnagyobbak közé, avagy az AAA-kategóriába. Mindig valamin elcsúsznak, vagy csak egyszerűen az összhatás nem elég profi. Ettől persze az ő játékaiknak is megvan a maga fix rajongótábora, akik a helyenként ügyetlenebb vagy összecsapottabb (esetleg olcsóbb?) kivitelezés felett könnyedén szemet hunynak, és csak élvezik a produktumot. A Cyanide épp a napokban jelentkezik legújabb játékával. A Styx: Blades of Greed pedig tökéletesen beleillik a fent felvázolt helyzetbe
Egy kis goblintörténelem
Ki is az a Styx, és mit érdemes tudni róla, valamint a goblinokról? Styx először a 2012-es Of Orcs and Men című akció-kalandjátékban bukkant fel, akkor még csak mint segítője az adott kaland főhősének, egy ork harcosnak. Már akkor is feltűnt a játékosoknak, hogy az éles nyelvű besurranó tolvaj goblin elég erős karakter. Ezt megérezhették a fejlesztők is, mert 2014-ben megérkezett az első önálló játéka, a Styx: Master of Shadows. Ennek első folytatása, a Styx: Shards of Darkness 2017-ben futott be, most pedig trilógiává bővül a történet a Styx: Blades of Greednek köszönhetően.
Van pár apróság, amit érdemes tudni Styxről, mielőtt belevágunk aktuális kalandjába. Ezt már csak azért is fontosnak érzem itt leírni, mert sokan lehetnek, akik hozzám hasonlóan anno kihagyták az előző játékokat, így pedig hasznos lehet egy picit kontextusba helyezni a kishavert. Nos, Styx egy goblin, de nem volt ez ám mindig így. Egykoron ő is ork volt, aki az élet fájának titkait kutatta. Ám az ebből kinyert mágikus borostyán sok más lényhez hasonlóan őt is megfertőzte, és idővel azzá a töpörödött kis lénnyé tette, akit mi is ismerünk. Így lett ő az első goblin a világon. Tanulmányai során képessé vált saját magát leklónozni, ám egyetlen klónját leszámítva mindegyik buta ösztönlény volt csupán. Ám volt egyetlen klónja, amely minden tudását, ügyességét, erejét és szellemiségét magában hordozta. Az első játékban (Master of Shadows) az eredeti Styxet bebörtönözték, de telepátiával képes volt odacsalogatni ezt az értelmes klónt, hogy kiszabadítsa. A dolgok azonban végül elég sötét irányt vettek, amelynek eredményeként tömegével születtek meg Styx üresfejű klónjai, amelyek szó szerint ellepték a világot és annak különböző birodalmait. Így született meg a goblin, mint faj, amelyet mind az orkok, mind az emberek, de a törpök és a tündék is megvetnek és törekszenek rá, hogy végleg elpusztítsák őket.
De Styx különleges, ő nem csak egy üresfejű klón (vagy legalábbis az első rész végének függvényében elvileg nem az), olyan képességei vannak, amilyenek egyetlen más teremtménynek sincsenek a világon. Hogy miért, az rejtély, de tény, hogy képes magába szívni a világban szétszóródott mágikus kristályok erejét, ami nemcsak új képességeket nyit meg, de a sztorit is előre viszi. Ugyanis a kristályok egy titokzatos lény, a Flux szellemét őrzik, amely nagyon élénken érdeklődik Styx iránt, így a társalgásaik révén mi is jóval többet megtudhatunk a goblinról mint korábban. A sztori egyébként továbbra is az Of Orcs and Men eseményei előtt játszódik, de egyre közelebb kerülünk hozzá, konkrétan épp az ott megismert Black Hand zsoldoscsapat megalakulásának lehetünk aktív részesei.
The Wall, Turquoise Dawn és Akenash elpusztult városa
A Styx: Blades of Greed pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol a Shards of Darkness anno véget ért. Styx, Djarak és Helledryn egy léghajón menekültek el Korragan városából, ám Styx és Djarak továbbra sem túl jó haverok, épp egymás torkának esnek, amikor egy óriási gólem támadja meg a léghajót, így Styx kénytelen félretenni kettejük küzdelmét, hogy legyőzze a kőszörnyet. Amint ezt megteszi, az azt hajtó mágikus kristály erejét is magába szívja, és ezzel megismerkedik a Flux névre hallgató akármivel, amely a kristály rabja már jó régóta. Végül nem is nagyon sikerül elmenekülniük, mert a léghajó lezuhan a Falnál, így kénytelenek ott meghúzni magukat.
A Fal tényleg egy gigantikus építmény, amelyre egész kis várost húztak fel, ez pedig tele van tolvajokkal, bűnbandákkal, inkvizítorokkal és más sötét alakokkal. Jó lenne innen meglépni, ehhez viszont új léghajó kell, ahhoz meg egy vezetni tudó kapitány. Még jó, hogy mindkettő adott a Fal egyik kikötőjében. A játék elején Styx új csapatot verbuvál maga köré, amelyben Djarak és Helledryn mellett két törp – Irving és Jasper – is helyet kap. Együtt indulnak útnak, hogy további kristályokat gyűjtsenek be a birodalomban, mielőtt még az inkvizítorok markába kerülnének.
A történet három nagy helyszínen játszódni. Az első a Fal, vagyis a The Wall, ahová többször is visszatérünk. De eljutunk az ork városba, Turquois Dawnba, valamint a korábbi játékokban már megismert, de azok eseményei mentén elpusztított Akenash tündeváros romjai közé is. A cél a kristályok felkutatása és azok erejének felszippantása. Mivel Styx egyrészt nagyobb szájhős mint amilyen erős harcos, másrészt szó szerint mindenhol mindenki utálja a fajtáját, egyik helyszín sem lesz biztonságos, sőt. Mindenhol másféle népek fognak az életünkre törni: emberek, orkok, bogarak és hasonlók.
Az előző játékokhoz képest sokkal nagyobb, összetettebb és szabadabb mozgást kínáló pályákat kapunk. A készítők nagy hangsúlyt fektettek a vertikális pályatervezésre, amely szintén a játék egyik fontos játékmenetbeli újítása. Mindenhol a lopakodás lesz a legkézenfekvőbb megoldás, de sokkal több lehetőséget kapunk a kezünkbe egy-egy feladat teljesítését illetően. A pályák teljesen szabadon bejárhatók, de kisebb szekciókra is vannak bontva, amelyek között van egyfajta gyorsutazási funkció is léggömbök segítségével. Viszont a vertikális felépítés miatt rengeteget mászunk fel és le, keressük a nyitott ablakokat, amin besurranhatunk, ugrálunk a tetőkön és hasonlók.
A játékmenet ezen része kifejezetten jól sikerült, habár az irányítást igencsak szokni kell eleinte. A lopakodás is elég jól működik, rengeteg a fedezék, az alagút és más zug, ahol elrejtőzhetünk vagy épp kereket oldhatunk, ha a szükség úgy hozza. Mint említettem, Styx nem a harc mestere, ezért nagyon óvatosnak kell lennünk vele. Ha kiszúrnak az őrök, mindig jobb lelépni és elrejtőzni, mint felvenni velük a harcot. Ennek több oka is van, és sajnos nem mindegyik jó. Az MI mint olyan, elég fapados és kiszámítható. Az őrök jellemzően ugyanazt a sablonviselkedést követik, amelyhez rögtön vissza is térnek, ha elmúlik egy riadó. Ez kiszámíthatóvá és levadászhatóvá teszi őket, ami persze nem baj, mert szórakoztató. Cserébe amikor kiszúrnak minket, akkor a világ végére is követnek, amíg a látóterükben vagyunk. Ilyenkor elbújni is nehezebb, a legjobb módszer olyan helyre felmászni, ahol nem érnek el minket és ott rejtekhelyet keresni magunknak, amíg elmúlik a veszély.
Mert sajnos Styx leggyengébb pontja épp a harctudása. De mondhatjuk úgy is, hogy a játékmenet leggyengébb pontja a harcrendszer. Ez egyetlen alap támadásból és kitérésből áll, nagyon fapados, ráadásul a katonák aimlockkal tolják, vagyis sosem hibáznak sem közelharcban, sem távolról, így már egyetlen ellenfél is nagy kihívás lehet, több ellen pedig konkrétan semmi esélyünk. De ez a játék nem is erről szól, szóval el lehet ezt engedni.
Egyébként is sokkal mókásabb Styx különféle képességeit használni. Klónokkal terelhetjük el ellenségeink figyelmét, esetleg rájuk is uszíthatjuk a klónt. Láthatatlanná tudunk válni, később pedig megszállhatjuk az ellenség tudatát (akár le is ugorhatunk velük a mélybe), szupergyorsaságra tehetünk szert vagy épp lökéshullámot hozhatunk létre. Ezek mellett ott vannak a hagyományos kütyük, mint a tolvajkulcs, a mérgezett nyíl, a síp vagy a csapdák. Ezek fogyóeszközök, amiket a pályákon szétszórt alapanyagokból tudunk magunknak barkácsolni, míg a különleges képességeket borostyán és a kristályok erejéből fejleszthetjük. A karakterfejlődési rendszer nem túl szerteágazó, cserébe elég lassan oldhatjuk fel az újdonságokat, érzésre túl sok jelentős újítás (mint a grappling hook vagy a glider) csak túl későn kapunk meg a játékban, ami nem biztos, hogy jó designdöntés volt.
Framegen nélkül nem megy
A Blades of Greed technikai értelemben is nagyot lép előre az elődökhöz képest. Ez nemcsak a nagyobb és szabadabb pályákban ölt testet, hanem a látványvilágban is. E téren elég jól muzsikál a játék, nyugodtan nevezhető a környezetünk szépnek. A szereplők viszont már kevésbé, ők elég középszerűek, talán tényleg csak Styx lóg ki a sorból, őt elég korrektül lemodellezték. A gondok leginkább az optimalizációnál érhetők tetten. Az közismert tény, hogy az Unreal Engine 5 nem egy alacsony gépigényű motor (ilyenkor szokták mondogatni az Epicnél, hogy a motor tök jó, csak a fejlesztők bénák...), ám itt most különösen rosszul teljesít. A játék ugyan szép, de cserébe közepes grafikai részletesség mellett is csak dadogja a képkockákat. Az egyetlen megoldás, hogy élhető sebességet csiholjunk ki a játékból, ha bekapcsoljuk az olyan MI-csodákat, mint a frame generation. Tény, ezzel már valóban kiegyenesedik az fps, de ettől még bőven lenne hely csiszolni a gépigényen. Itt még muszáj megemlíteni a kisebb grafikai bakikat is, mint a z-fightoló textúrák és hasonlók. Ezek nem súlyos hibák, de azért amatőr bent hagyni őket.
A Styx: Blades of Greed tipikus Cyanide-játék. Tök jó, meg minden, de képtelen kitörni a saját árnyékából. Nem akar, de nem is tud több lenni egy AA-kategóriás játéknál, annak viszont összességében teljesen vállalható, sőt. Aki szereti a lopakodós, taktikázós játékmenetet, aki bele tudja élni magát ebbe a fantasy történetbe, az nem fog benne csalódni. Mert pont abban erős, amiben erősnek kell lennie: lopakodós játékmenetben és narratívában. Utóbbiban igazából inkább csak Styx és az ő utánozhatatlan stílusa az igazán erős, de az tényleg az.
