Játékújságíróként mindig öröm látni azt, amikor egy ígéretesnek tűnő játék kilép a korai hozzáférésből, eléri a tartalmilag és játékmechanikailag teljes változatát, a készítők pedig, ha folytatják is rajta a munkát jó esetben éveken át tartó frissítésekkel, bővítésekkel, azt már egy teljesen más életciklus során teszik. Ezt az eseményt eddigi tapasztalataim alapján csak az tudta elrontani, ha a váltás korainak bizonyult, a fejlesztőket pedig érezhetően határidők, halványuló érdeklődés, esetleg egyre csúnyábban billegő költségvetés motiválták, mintsem a játék valódi befejezettsége. Ám a Hordes of Hungerig talán egyetlen olyan játékkal sem találkoztam még, amelynél a marketing valahogy annyira félrement, hogy nemcsak a korai hozzáférés alatt nem sikerült elérnie a célközönségét, de a konkrét megjelenésről mintha a meglévő játékostábor tagjai sem értesültek volna időben.
A Hordes of Hunger ugyanis, ahogy arról tavaly májusban, a korai hozzáférés indulásakor már írtam, alapvetően üde színfoltja az ikonikus Vampire Survivors által ismertté vált „roguelite survivor” játékok széles palettájának. Ezek központi eleme, hogy a játékos ellenfelek tízezreinek kaszabolásával, véletlenszerűen megnyíló fejlesztési lehetőségek aktiválásával válik egy olyan eleven bullet hell-lé, mint a régi játéktermi klasszikusok legdurvább főellenfelei. Míg a pálya kezdetén a túlélésért küzdünk, a fináléhoz közeledve jó esetben mozdulnunk sem kell, hogy tömegesen hulljanak az ellenfelek. A pályák végeztével aztán – akár sikerrel, akár kudarccal fejeződtek be – új fejlesztési lehetőségeket, felszereléseket, esetleg karaktereket nyithatunk meg, folyamatosan motiválva az újabb és újabb, átlagosan legalább 20-30 percnyi játékidőt garantáló próbálkozásokat.
A HoH ezt a receptet egy lényegesen impresszívebb (ám stílusjegyeiben, prezentációjában mégis kissé retro, kései PS2–korai PS3-at idéző) tálalással, és egy más survivor játékokhoz képest hangsúlyosabb, borús atmoszférával és történettel fejelte meg. Emellett a műfajra jellemző, tisztán automatikus támadások mellett manuális kardforgatást és kombózási lehetőségeket is biztosít – sőt, a pályák elején még csak így küzdhetünk a hordákkal – mezei túlélés helyett pedig különböző küldetéseket kell teljesítenünk, amíg eljutunk a következő menekülési pontig, vagy a pályát záró főellenfélig.
Egy bukott fantasy birodalomban járunk, amelyet leigázott egy Fenevadnak hívott démoni entitás, és az általa életre keltett mutáns zombihorda. Hősünk Mirah, egy magányos kardforgató, aki mágikus erőkkel megáldott apja révén ha el is bukik a fertőzöttekkel szemben, pusztán egy temető szentélyében tér magához, ahonnan újra útra kelhet, hogy legyőzze a Fenevad őrzőit, majd végül magát a démont is. A korai hozzáférésben mindössze azt az elemet kritizáltam, hogy Mirah-t pusztán néhány képesség feloldását követően nagyon gyorsan alakíthattuk minden nekifutás során megállíthatatlan, gyakorlatilag sebezhetetlen gyilkológéppé, lényegében megszüntetve bármiféle kihívást már a játék korai óráiban. A teljes változat új pályák, új ellenfelek, új képességek és küldetések, achievementek hozzáadása és a történet lezárása mellett pedig próbálta megoldani ezt a problémát – csak épp nem teljes sikerrel.
Ugyan az ellenfelek hullámai a későbbi pályákon is komolyabb kihívást jelentenek, a főellenfelek pedig legalább ahogy az adott fejezetben előrehaladunk, minden inkarnációjukkal durvulnak valamennyit, a korai hozzáférésben tapasztalt probléma továbbra is adott. A szentélyünkben található, útmutatóként szolgáló kódexben minden, még felfedezésre váró képesség, fegyver és ideiglenes bónuszokat adó étel mellett láthatjuk, hogy melyik, már elérhetővé vált pályán farmolhatjuk ki a megnyitásukhoz szükséges tekercseket. Így a dolgom mindössze annyi volt, hogy a történet kezdetén – új mentés indítását követően – párszor újrajátszottam a legelső pályát, egészen addig, amíg a brutális életerő-regenerációt biztosító vérmágia képességeket feloldottam, illetve a pályákon begyűjtött aranytollakkal feltornáztam kicsit a Mirah alaptulajdonságait permanensen befolyásoló perköket. Ezt követően – bár a játék már érezhetően felkészültebb az ilyen buildekre, és akadt olyan főellenfélharc, amit elsőre elbuktam, mivel a boss pár másodperc alatt közel 200 életerőt tudott lerántani rólam, még mielőtt lehetőségem lett volna rá reagálni – a pályák többnyire ugyanúgy sétagaloppá váltak.
További probléma, hogy akár a felülnézetes, akár a TPS kameraállást választjuk, a játék vége felé megnyíló, bonyolultabb geometriával rendelkező pályákon szinte rendszeresen produkál valamilyen furcsa anomáliát a kamera. Hol váratlanul rázoomol Mirah-ra és beakad egy tereptárgy mögé, hol elkezd megállás nélkül forogni a karakter körül. Emellett bár sejthető volt, hogy a Hordes of Hunger története tartogatni fog egy – meglehetősen kiszámítható – csavart, amely megnyitja az utolsó összecsapást, ennek pontos mechanikája kissé túlbonyolított lett. A csavart követően a játék lényegében rákényszerít, hogy egyes pályákra legalább egy-egy mellékküldetés teljesítésének erejéig visszatérjünk grindolni pár hullámot, még ha főellenfelet nem is kell ismét legyőznünk, ami alapból még nem lenne probléma. Ám ha valaki már hozzám hasonlóan többször is nekifutott a korai zónáknak a fejlesztések megnyitása miatt, elég repetitívvé és unalmassá válik így a finálé. Különösen úgy, hogy hiába bővült a repertoár, az egyedi, a történethez kapcsolódó feladatokat leszámítva a teljesítendő küldetések meglehetősen gyorsan kezdtek el ismétlődni.
Ám az élvezeti faktor a fentiek ellenére helyén van, és a történet, a hangulat révén még a Vampire Survivorsnál és legtöbb trónkövetelőjénél tapasztalthoz hasonló bűntudatot sem éreztem, amiért órákat ölök egy olyan játékba, mely a kedvenc bűnös élvezetemet nyújtó Musou/Warriors címekhez hasonlóan dopaminlöketek ügyes adagolására építi a teljes játékélményt. Csupán nem bántam volna, ha ennél kicsit tartalmasabb, letisztultabb és csiszoltabb lett volna a Hordes of Hunger a végleges változatra.
Sokkal nagyobb probléma, hogy a megjelenés szinte radar alatt történt, a Steam statisztikáit böngészve döbbenten figyeltem fel arra, hogy egyidejűleg volt, hogy alig 10-en játszott csak egyszerre (magamat is beleszámítva) egy héttel az 1.0-ás változat elérését követően. Az achievementek között pedig akadt olyan, amelyet hiába lehetett egész gyorsan feloldani, a tulajdonosok 3%-a rendelkezett csak vele. Nem értem, mi mehetett ennyire félre, mert összevetve más survivors címekkel, a Hordes of Hungernek nincs semmi szégyellnivalója, a végigjátszás bő tizenórája pedig, amely elegendőnek bizonyult a legtöbb megnyitható/feloldható elem eléréséhez is, szinte elröppent. A stílus rajongói számára egyértelműen ajánlott, ha pedig csak szeretnétek kicsit kikapcsolni, és minimális gondolkodással kinyírni néhány tízezer zombit középkori tálalásban, nem fogtok csalódni.
