Ha azt hittük volna, hogy a múltkori verekedős Marvel-gyűjtemény (Marvel vs Capcom Fighting Collection: Arcade Classics) után nem tudnak még megörvendeztetni bennünket régi, klasszikus címekkel, akkor tévedtünk. A MaXimum Collection hat alkotásról fújja le a port, és hozza el a legtöbbnek több portját, hogy a mai gamerek megismerhessék ezeket, illetve a régi motorosok is mehessenek egy nosztalgiakört velük. Egy zenelejátszó és egy művészeti galéria is helyet kapott, ahol eredeti gépkönyveket és reklámanyagokat nézegethetünk.
X-Men: The Arcade Game (Arcade)
Egy valódi játéktermi klasszikus, amely egyszer már elérhető volt a 7. konzolgeneráció idején digitálisan. Már ott is működött a 6 fős online mód, amit ugyanúgy nem használt senki, mint most. Akármikor kipróbáltam, csak 2 fős lobbyt találtam, azt is elvétve. Ettől függetlenül a kollekció egyik legjobb darabja ez, amely a mai napig kellemes időtöltés lehet azoknak, akik szeretik a retro beat ’em-up programokat.
Teljes egészében csak most sikerült lenyomnom, ami cseppet sem volt rossz, de többen nagyobb élmény lett volna, annyi szent, mert elég kemény ellenségekkel lett kikövezve a kampány. Szeretett X-Men-karakterek a játszható és a gonosz oldalon, egyszerű zúzós játékmenet, ami arcade mivoltából fakadóan nem adja könnyen magát. Az utolsó szint konkrétan egy boss rushnak felel meg, és még ott van a pálya végi főgedva is. A beépített bárhol menthetünk és visszatekerhetjük a haladást (értsd: hibáinkat) miatt bárki nekiveselkedhet és pofozkodhat egy jót akár online is. Emellett a cucc jól néz ki a mai napig, és kellemesek a zenéi is.
Captain America and the Avengers (Arcade, Mega Drive, NES)
A gyűjtemény másik ékköve egy szintén játékteremben indult alkotás, amely konzolos átiratokat is kapott. Főszerepben Amerika Kapitány és néhány Bosszúálló (Vasember, Sólyomszem és Vízió), így lehetőség van akár 4 fős lokál co-opot is indítani. Ezt és a soron következő játékokat most volt először szerencsém kipróbálni, így nem volt hozzájuk semmi kötődésem, leszámítva a stílus szeretetét és a szereplők ismeretét.
Kapiékkal jó érzés volt leverni az ismerős bűnözőket, és jópofák voltak a repülős szakaszok is. Egy jól játszható bunyós játék ez még most is, amelyet társaságban még kellemesebb végigpörgetni. Helyett kapott két konzolos átirata is, de a 8-bites NES-cím egy merőben más szoftver, mint a SEGA 16-bites, az arcade verziót egyszerűsítő portékája. Inkább bónusznak fogható fel, hogy rajta van a listán.
Spider-Man/Venom: Maximum Carnage (SNES, Mega Drive)
A következő szoftver(ek) a barátságos és közkedvelt Pókembert és Venomot, az elcseszett morális iránytűvel rendelkező szimbiótát teszik főszereplővé. Egy, a ’90-es években futott képregényes crossovert, avagy a Maximum Carnage-et alapul vevő bunyós feldolgozás ez. A képregényben Vérontó (Carnage) és díszes kompániája fog össze, hogy New York utcáit mészárszékké változtassák. Pókember és Venom kénytelen pillanatnyi szövetségre kelni, hogy véget vessenek a rémálomnak.
A történet ikonikus szereplői mind feltűnnek, így láthatjuk többek között Köpenyt és Kardot, Fekete Macskát, de a gonosz oldal erői is folyton terrorizálnak bennünket. Ez egy picit idegesítő volt, szinte minden pályán jönnek a kemény főellenségek és ott legyeskednek körülöttünk, idővel párosával, majd még többen egyszerre. Nem lehetett egyszerű játék ez régen se, érdekes volt, főleg a Super Nintendo és Sega Mega Drive grafikai jellegzeteségei. A Nintendóé színesebb, míg a Sega változata komorabb, ami szerintem jobban is áll a programnak. A játék vége picit betett nekem, mert annyit kellett ütni folyton folyvást az erősebb ellenségeket, de összességében egy okés képregényes cím.
Venom/Spider-Man: Seperation Anxiety (SNES, Mega Drive)
A kétfős lokális kooperatív móddal felszerelt másik pókos beat ’em-upban szintén a két hőst terelgethetjük, de itt a szintek elején kiválaszthatjuk, kivel szeretnénk nyomulni (vagy igény szerint egyszerre ketten is játszhatunk). Ebben a sztoriban, amely szintén képregényes dolgokat ragad ki, Venom „gyermekei” ellen fogunk hadba szállni, akik Vérontóval összefogva próbálják kinyírni apjukat. A Maximum Carnage közvetlen végigjátszása után olyan volt nekem ez a suff, mint anno a nagymamánál, amikor a második repeta után még tömné belém a kaját, ami már nem igazán esik jól.
Hasonlóan épül fel ez a játék is, de itt picit olcsóbb dolgokkal operál, például a ránk támadó bandatagoknak már névtáblájuk sincs. Viszont a korábbival ellentétben sokkal ismétlődőbb, mert rendre elkapnak minket, és ki kell törni az AIM laborokból, amelyek sokszor tök egyformák, vagy a csatornában/parkban kell móresre tanítani egy erősebb ellenfelet vagy ivadékot. Olyan hosszúnak érzékeltem az ismétlődés miatt, mintha egy Tarr Béla művészfilmet néztem volna végig. Akkor sem lett volna jobb a helyzet, ha hagyok pihenőt, mert a rengeteg bosst csak tekergetéssel lehetett abszolválni, ami az élményt rontja (számomra). Hiába a karakterek szeretete, ez már picit sok volt.
Spider-Man/X-Men: Arcade’s Revenge (SNES, Mega Drive, Game Boy, Game Gear)
A kollekció második feléhez érve érezhető egy negatív felhang tőlem, ami nem alaptalan. Arcade (vagy ahogy a magyar képregényolvasók ismerhetik, Arisztid) bosszúja sok gyermeknek okozott mély sebeket a nehézségéből kifolyólag. Nem is igazán ismertem senkit, aki végig tudta játszani ezt a játékot a maga idejében. Kutatómunkát végeztem, és a dolog külföldön sem volt jobb, néhány fő dicsekedett csupán a kaland teljesítésével.
A történet szerint az X-Men néhány tagját Arcade foglyul ejti a rá jellemző elborult világába, és dedikáltan mindenki kap egyfajta játékpoklot. Így a szereplőket felváltva fogjuk irányítani, de ebben nem lesz köszönet. Pókemberrel még csak-csak a szint végére érünk a városi pályán, majd következik a fogoly Rozsomák, akinek diótörőfigurákkal gyűlik meg a baja.
Amit jól csináltak, hogy gondoltak az olyan apróságokra is, mint Logan öngyógyító képessége, így behúzott karmokkal folyamatosan nyerjük vissza az energiát. Így van esély elvinni az aktuális főellenségig, aki Buldózer lesz, és a játékszabályokat felrúgva menekülni kell előle. Közben a csapdákat sebészi pontossággal a kobakjára ejteni, de ez a game nem a szórakoztatás jegyében készült, így a műveletet vagy 25-ször meg kéne ismételni, mire a célba érünk. Közben lőnek föntről, folyton akadályba ütközünk, amit szét kell karmolni, üldözőnk a fenekünkben csahol már, így néha oda kéne szúrni. Vagy az életünk fogy el, vagy beszorít egy akadályfalnál, de rosszabb esetben nem sikerül a sok-sok csapdát ráejteni.
Nem csodálom, hogy eddig terjedt a tudomány, ez tényleg egy nagyon frusztráló játék, de a zenéje ellenben tök jól sikerült. Később olyan nehéz és gagyi pályák jönnek más szereplőkkel, mint egy csillekocsikkal teli bánya, ahol Küklopsz bénán lézerezhet, és egy kínos rúgást kapott, de pancsolhatunk Ciklonnal, ami totál helyzetidegenné teszi az egész játékot. Végül Gambit szórja a kártyáit, miközben üldözi a játéktér. Ez vicces nagyon, mert elértem a tekergetős csalással a főellenségig, majd néhány találat híján kimerült a paklim. Ezt annyira kiszámolták, hogy újra kellett kezdeni az egészet. Érdekes élmény volt végig játszani, de ajánlani nem tudom ezt az öregecske címet, a hordozható verziós portokat még büntetésként sem, mert azok nagyon rosszak.
Silver Surfer (NES)
Az Ezüst Utazóról (a játékról) elsőként 15-20 éve az Angry Video Game Nerd egyik adásából emlékszem. A műsor lényege, aki nem ismerné, hogy idegesítő, igazságtalanul nehéz, továbbá rossz, főként 8- és 16-bites játékokról tartott bemutatót. Ebben a lövöldözős pontgyűjtős alkotásban az Utazót irányítva kell a legtöbbször felefelé scrollozó kamera mellett az utunkba kerülő dolgokat és ellenségeket szétlőni. Nagyon szigorú rendszerrel operált a stuff, így a képernyő csak egy kis része biztonságos, sokszor hozzá se lehetett érni bizonyos széleihez. A beépített visszatekerős csalás nélkül nem valószínű, hogy bárki a kaland végére érne, miközben Galactus kütyüdarabkáit próbálja visszaszerezni a szintek végi bossoktól. A feléig elvittem, de ez tényleg egy legendásan béna és nehéz játék – aki nem hiszi, az úgyis kipróbálja.
Számomra a Marvel MaXimum kollekció felemás élménnyel szolgált, de akadtak rajta olyan címek, amelyeket cseppet sem bántam meg, hogy leültem eléjük. A retro videojátékok kedvelői és a gyűjtők fogják igazán értékelni ezt a kiadást.
