Emlékszem, amikor gyerekként a szülőkkel vendégségbe mentünk, akkor érdekes volt megfigyelni, milyen tárgyakkal veszik magukat körül mások. Különösen a gyermektelen nénik és bácsik lakása volt érdekes, hiszen őket a saját hobbijaik vették körbe, és nem a családi emlékek vagy a gyerekeik holmijai. Azt hiszem, talán az egyik ilyen alkalommal láthattam először zenedobozt. Tudjátok, amit kulccsal fel kell húzni, lejátszik egy lassú, melankólikus dallamot, és mellé még valami mozgást is mutat (egy táncoló balerinát, egy lassan haladó szekeret vagy ilyesmit).
Felnőttként kicsit másképp értékelem már, hogy vajon mit is érezhettek, amikor ártatlanul megkérdeztem, hogy ki lehet-e próbálni. Akkor sem voltam az a kimondott vadállat, de érezhető volt az aggódás – „óvatosan”, „finoman”, „vigyázva”! Persze mai fejjel tudom, hogy nem is feltétlen az eszközt magát féltették, hanem esetleg az emléket, amihez kapcsolódott. Mert ugye ilyesmit akkor és annak ajándékoz az ember, ha szeretné, hogy a másik valamire örökre emlékezzen. Megannyi titkot őriznek az ilyen ereklyék.
A Swan Song pont ezt a dolgot veszi alapötletül, és egy család tragikus sorsát mutatja be nekünk rajta keresztül. Az egész játék egy zenedobozban játszódik, ahol különféle, egyre nehezedő pályákat kell megoldanunk izometrikus nézetben. A feladat, hogy egy hattyút végigvezessünk a célig, és ehhez egy négysoros kottán kell a megfelelő helyekre hangjegyeket rakosgatnunk. A sorokat ügyesen színkódokkal látták el, így intuitív lesz, hogy mikor hová kell kell lerakni a hangjegyeket, de teret kap persze a próbálgatás is.
A sztoriba nem mennék bele mélyebben, már csak azért sem, mert a készítők sem teszik. Nagyon nem engednek mély bepillantást a család sorsába, inkább amolyan életképeket kapunk egy-egy tárgy, levél vagy hangfelvétel, esetleg illetve interaktív környezet (pl. megpendíthető gitár) képében. Sok részletet nekünk kell kitalálni, így igazából talán nem tapintatlanság azt mondani, hogy nem visz annyira magával a történet. Elképzelhető, hogy ez cél is volt. Azt érezni lehet, hogy személyes indíttatású lehet az elmesélés, talán ettől közelebb nem akarta magához engedni a közönséget a szerző.
A játék viszont így a két szék közül picit a földre ül, ugyanis a gameplay maga pedig egy idő után monotonná válik. Az elején még jó ütemben adagolja az újdonságokat: a platformok mozgatása és forgatása mellett csakhamar megjelennek az akadályok, ellenfelek is, ahogy a hangjegyekből is jönnek már párosak, vagy több forduló is van (vagyis már kétszer kell felhúznunk a kulccsal a zenedobozt). A gond ott kezdődik, amikor az adott fejezet (összesen kilenc van) új gameplay mechanikája nincs annyira érdekes, hogy az etapra tervezett tíz pályát kiszolgálja.
Legalábbis nekem más, hasonlóan körökre osztott puzzle-játékok ugrottak be, mint a Hitman GO vagy a Tomb Raider GO, ahol meg se álltam a végéig, sőt minden szintet hibátlanra akartam megoldani. A Swan Song (legalábbis részemről) nem játszatta magát annyira, így kisebb etapokban is toltam. Ez persze egyénenként változhat, nagyon sokat számít, hogy kit mikor talál meg egy ilyen alkotás, amikor esetleg személyes élmény alapján jobban tud hozzá kapcsolódni.
Összességében tehát azt kell mondjam, hogy a Swan Song kifejezetten igényes megvalósítású és hangulatos darab. De a történet nem nyújt elég „üzemanyagot”, hogy lekösse a játékost, ahogy a gameplay pedig nem feltétlenül végig feszes. Bármelyik oldalról egy kicsit több „jutalmazás” tovább növelhette volna a szavatosságot. A játék ára mindösszesen 8 euró, így mélyen senkinek nem kell zsebbe nyúlnia – tehát nem ez alapján, de inkább a műfaj kedvelőinek ajánlanám és inkább csak nekik. Aki viszont belevág, számíthat a fejlesztők támogatására – az első három hónapban új tartalmak érkeznek majd, év végig pedig egy pályaszerkesztő, fel nem használt játékelemekkel. Hosszabb távon pedig a kontrolleres irányítás csiszolása, valamint konzolos megjelenések is tervezettek.
