Dragon Age 2

Ja, én papír alapúbb megközelítésnél nem elsősorban a nehézségre gondoltam, hanem olyasmire, hogy hagyományosnak mondott rpg-nél ne a klikkelőizmokon és a reflexeken múljon a siker, hogy a karakterek normálisan irányíthatók legyenek, ne legyenek az égből potyogó és a semmiből odateleportálódó ellenfelek, vagy éppen a csatatér átlátható legyen (és a karakterek maguktól ne rohangáljanak rajta össze-vissza random/kaotikus jelleggel), és pl. a Baldur's Gate sorozathoz hasonlóan, az ellenséges harcosnak legalább körülbelülre akkora életereje (skilljei és sebzése stb-je) legyen, ami nagyjából elvárható a szintje alapján, s ne azt lássam, amit a DA2-ben tapasztaltam. Tudniillik, hogy például esetenként az ellenséges ember boss-ok is 5-10 ezer pontnyi hp-val rohangálnak, miközben ennek a tizede is túlzás lenne, ha reálisan gondolkodunk. (Persze ahol 6-7 ezer pontot be tud ütni az ember röhögve egy assassinate-tel, ott valahol érthető ez, csak ilyenkor az alapkoncepció hibádzik valahol szerintem.)
Magyarán, ne akciójátékos szemlélet uralkodjon, ami úgy néz ki, hogy a harcok rendszerint könnyen, gondolkodás nélkül irtható, nagy számú mobok leveréséből állnak, majd jön az irreálisan felerősített főellenfél (boss fight!), ahol az "felerősítés" a sebzésére, sebzésvédelmére és az életerejére vonatkozik.
Érdekes, hogy a BG sorozatban, de nagyrészt még a DAO-ban is milyen jól meg tudták ezt oldani (utóbbinál hard nehézségen egy sima mob fight is könnyen szívássá változhatott, ha DA2-es mentalitással rohant neki az ember, bár a boss fight-ok már ott is a DA2-őt idézték néha, mondhatni előfutárai voltak, de ott még azért valahogy mégis jobban, "hitelesebben" oldották meg őket).

Persze ez szigorúan csak a magánvéleményem (És nem is vitának szántam, mivel alapból szerintem egyetértünk)

Endure. In enduring, grow strong.

Istenigazából jó olvasni, hogy mennyire élvezitek a csatákon agyalást, és látszik, hogy teljesen kimaradtam a papír alapú, hús-vér emberekkel játszott RPG-korszakból. Mivel a BG-sorozattal kezdtem a műfajt (a Diablót inkább nem sorolom ide), úgymond beleültem a jóba. Vannak olyan játékok, amelyeket kifejezetten a harc és a fejlesztés miatt viszek végig újra és újra (Diablók, a régi X-Comok), de ezek a szerepjátékok annyira összetettek, hogy az én szememben a csaták jelentősége eleinte eltörpül a fántásztik forgatókönyv mellett.

Az első két alkalommal szóba sem jöhet a túlzott taktikázás, inkább feljebb tolom az életerőmet, de nem fogok félórán keresztül futni az Arishok elől, és nem fogom magam egy bizonyos csapathoz kötni csak azért, mert A az egyetlen gyógyító, B tudja csak kinyitni a ládákat, C a tank és D-nek vannak csak ütős tömegirtó varázslatai. Az elején jobb szeretek mindenkit mindenkivel összeereszteni, mert a csapattársak spontán beszélgetései aranyat érnek. A fejlesztésre odafigyelek, de csak azért, hogy ne húsz percig kelljen gyepálnom az ellenséget, hanem csak nyolcig. A DAO esetében még így is minimum tíz órán át keringek Orzammarban.

Aztán amikor eljutok arra a pontra, hogy már kívülről tudom a sztorit, már minden beszélgetést hallottam, de a világ annyira tetszik, hogy szeretnék még kószálni benne, akkor (és csak akkor) szépen lejjebb veszem azt az toronymagas életerőt, és indulhat az agymunka. Ilyenkor magam is rákapok a stratégia ízére, élvezem, hogy annyi képesség és fejlesztési irány közül választhatok, már háromszor meggondolom, kiket vigyek magammal, megvan, hogy ki mit fog csinálni, és nem rohanok eszetlenül a csatába. Úgyhogy szeretem, ha megvan a lehetőségem az átgondoltabb játékra, még ha nem is élek vele túl gyakran, és én is zokon veszem, ha túlságosan lebutítják a rendszert. A DA2-nél úgy érzem, hogy a képességfa még rendben van, parancsokat is lehet szépen osztogatni, itt inkább ez a hullámosdi nyírja ki az élményt.

Teljesen egyetértek Veled.

Annyi a különbség közöttünk, hogy noha nálam is a karakterek, a világ, a történet a legfontosabb, de azért én kifejezetten szeretem a taktikusabb megközelítésű harcokat, illetve nem is tudom, ez nem teljesen jó megfogalmazás, így inkább úgy mondanám, hogy nálam a számítógépes szerepjátékokhoz szervesen hozzátartozik érzésvilágban (ahhoz, hogy igazán rpg-nek érezzem a játékot) a hagyományos pen and paper rpg-ket minél jobban megidéző harcrendszer. Gondolok itt például a Baldur's Gate sorozatra, de még inkább a Greyhawk: Temple of Elemental Evil-re, mely utóbbi játék, noha a története savanyú és nulla, de szerintem a számítógépre vitt valaha legtökéletesebb, "legpapírszerepjátékosabb" harcrendszert tartalmazza. Én pont emiatt (csakis emiatt) időről-időre végig is viszem újra meg újra. Egyszerűen teljesen olyan, mintha megint 14-16 éves lennék (ekkoriban elég sokat játszottam rendes szerepjátékokkal), és a haverjaimmal a dohos kazamatákban kalandoznánk (csak ezúttal mindenkit én irányítok), és irtanánk a szörnyeket. Igaz, akkoriban AD&D volt, ez meg már a D&D 3.5 kiadás, de akkor is. Totál az az érzés Nosztalgia, na!

Endure. In enduring, grow strong.

A sietség látszik rajta nagyon, hangulatos, helyenként mély és csodálatos, de a minősége látványosan, percről percre hullámzik. Ráfért volna még minimum fél év (de inkább nyolc-tíz hónap) fejlesztés.

* Rettenetesen hiányzik a játékból még legalább egy nagyobb összetett helyszín, mert így brutálisan eltolódtak az arányok: van egy darab kétségkívül látványos, és sok-sok kerületre tagozódó város (amiből még így is hiányzik az élet), meg néhány három perc alatt bejárható vidéki helyszín, nulla és egy közötti mennyiségű érdekes NPC-vel. Elviseltem volna még egy falut boltokkal, katakombákkal meg saját problémákkal.

* A helyszínekhez kapcsolódik még a barlangok és egyéb csatára szakosodott házak és raktárak egyhangúsága. A legfőbb ok, amiért örültem az Exiled Prince DLC-nek az, hogy Sebastian küldetése egy egyedi helyszínen zajlott. (Egyébként nem a szívem csücske a kis szentfazék.)

* Ez a negyven hullámban érkezős, semmiből előbukkanós, tetőről kommandósként leereszkedős harcrendszer nagyon nem kóser. Viszont a mozdulatok gyorsasága és rajzfilmszerűsége nem zavart túlságosan. (Számomra a szerepjátékokban az első két-három végigjátszásnál a harc az a szükséges rossz, amin túl kell esni ahhoz, hogy a történet egyik elemétől a másikig eljussunk, és nem az az életcélom, hogy stratégiai játékokba illő hadműveleteket vezényeljek le. Ha gondosan fejlesztem a karaktereket, azt azért teszem, hogy minél hamarabb és minél kisebb veszteségekkel essek túl a kötelező körökön. Azonban a DA2-ben nincs sok értelme a gyorsaságnak, ha utána kiszámíthatatlanul jönnek az újabb és újabb ellenfelek, és így tényleg kinyírják még azt a minimális stratégiai elképzeléseimet is.)

* Loot és inventory. Gáz. Nem annyira, mint a Mass Effect 2-ben, de az a "junk" kategória nagyon szúrta a szemem. Hiányoznak a saját történettel rendelkező egyedi tárgyak.

* Bár az, ahogy a csapattársakat kezeli a játék, sok szempontból tetszett (például az, hogy van önálló életük), lehetett volna még csiszolni a dialógusokon. Nekem hiányoztak az első rész "Mesélj nekem az otthonod vizeiről, Muad'Dib", akarom mondani "mesélj Orlais-ről/a wardenekről/Flemethről/a népedről/a kalandjaidról, Leliana/Alistair/Morrigan/Sten/Zevran", stb. típusú kis csevegések.

* A románcokat elsiették, mindegyik úgy zajlott, hogy 1. hellósziaszevasz, van egy kis problémám, megoldanád? jajj, köszi, édes vagy. 2. Hali, megint bajban vagyok, na, lécci... köszi, köszi, köszi. 3. Imádlak. Dugjunk. 4. Bár három éve együtt vagyunk, még mindig bizonytalan vagyok, ja, és megint van egy problémám, amit szeretnék rádlőcsölni.

* A történet következetlenségeit szintén ki lehetett volna gyomlálni, ha még egy kicsit kotlanak a forgatókönyvön. Ó, és valaki igazán szemmel tarthatta volna Anders írónőjét, mert különös kegyetlenséggel elkövetett kiherélés bűntettét követte el.

Azért király, hogy át lehet vinni a mentést a DAO-ból, s ebből a DA2 elvileg figyelembe vesz minden fontosabb dolgot, erre nem belefutok egy olyan karakterbe: SPOILER barátunkba, akit az alapjátékban élből megöltem...?

Különben a DAO után számomra kissé csalódás szagú ez a játék. Pl. a primitív, "játéktermi hangulatot árasztó", akciójátékos harcok nekem baromira nem jönnek be. Hiába hasonló a "mechanika", mint a DAO-ban, mégis ég és föld a különbség, s nem csupán a sebesség miatt. A küldetések jó része is holt egyszerű (azért vannak nagyon-nagyon jó quest-ek is), és a nevesített főhős és a körülötte/családja körül forgó történések ellenére sokkal kevésbé érzem személyesebbnek, mint az első részt.

Amúgy, mindezen sirámaim ellenére önmagában megállja a helyét, s a kezdeti erős ellenszenvem (az első 4-5 órában kifejezetten szar, sótlan és buta játéknak tűnt) végeredményben tetszésbe ment át, sőt, van néhány kifejezetten jó és erős pillanata, jó ötlet ez az "évek ahogy múlnak a régi dolgok/cselekedeteink eredménye/fejleménye visszaköszönget", és némelyik karakter (pl Varric vagy Isabela) nagyon jó, sőt, sziporkázóan jó... Csak éppen ezt a játékot szerintem hiba volt Dragon Age 2-nek elnevezni, s Bioware mércével mérve, összességében, néhány pillanatot/rövidebb epizódot leszámítva pedig nem üti meg a szintet.

Endure. In enduring, grow strong.