Red Dead Redemption 2

Szombat estig bírtam. Eljutottam a harmadik fejezet elejéig, utána szépen végiglovagoltam az egész térképet, hogy lássam, milyen helyszínek vannak még, majd pedig letöröltem a játékot. Tegnap végignéztem a sztorit a youtube-on, szerintem ez még tévésorozatnak is túl hosszú és csapongó lenne, de valóban szívbemarkoló volt látni, ahogy szétesett minden, és Arthur utolsó tetteinél már én is elmorzsoltam pár könnycseppet.
Szóval a történet alapjában véve jó, nekem sok a filler, de a kulcsjelenetek fantasztikusak. A nagy gondossággal felépített, lélegző világ szintén minden dicséretet megérdemel. A játékmenet az, amihez képtelen voltam hozzászokni.

Ott indul, hogy bár vannak filmek, sorozatok, regények, amik a klasszikus western környezetben játszódnak, és szeretem őket (pl. a Maverick, ami egy örök kedvenc, Farkasokkal táncoló, True Grit, Westworld, Django, meg ugyan inkább családdráma, de a setting miatt az Édentől keletre is ide sorolható), de egyébként hidegen hagy ez a világ. Tehát ha arról van szó, hogy hihetetlen aprólékossággal megalkotnak egy western stílusú homokozót, akkor az önmagában kb. másfél óráig köti le a figyelmemet. De nem lett volna ezzel sem gond, ha nem bosszant halálra két-három dolog: az iszonyat kimért lassúság, valamint az azt felerősítő átugorhatatlan mini cutscene-ek hada és a pocsék irányítás (igen, tudom, mi erre a válasz: realizmus, immerzió meg a többi bullshit), továbbá az egy kaptafa küldetésrendszer, ami 10-ből 9 esetben szintén elég rossz fegyveres harcba torkollott.

A lassúság eleinte nekem is meditatív volt, de aztán immerzió híján elkezdett idegesíteni. Mindenkit megértek, aki már sokadjára játszik vele, mert bevonzotta a világ és a történet, nekem sajnos nem jött be, de a játéktörténeti mérföldkő jellege miatt nem bánom, hogy kipróbáltam.