Egy nagyon szar általán iskolába jártam, elég alacsony volt a színvonal, de küzdöttem, és a legjobb tudásom szerint tanultam...egészen nyolcadikig. Akkor kezdtem el
nulla percet forditani a tanulásra. Még a táskámat se mindig vittem el. Füzeteim szinte semmiből nem voltak. Egyedül matekra voltam képes tanulni, meg készülni, azt is a tanár miatt (innen látszik, hogy a gyerek tanulása-nem tanulása mennyire függ a atnároktól), mert szeretettem, és akármilyen kemyény volt, jól tanított.
Eljöttek a felvételik, jelentkeztem a Veres Pálné gimnáziumba, ez egy nagyon jó nevű suli, mondhatni olyan elitgimi féleség. Országos versenyeken az első 5-ben mindig van VPG-s. Megfogadtam, hogy ezt nem abszhatom el, tanulnom kell. De nem sikerült. Nagyon hozzá voltam szokva a nemtanuláshoz, a feltétlen szabadsághoz (a exsulimban a "régi nevem" miatt kaptam 4-5-ösöket, mert "Hát a ValkÓ Peti nem kaphat 3-ast!".
Olyan ember vagyok, hogy elsőre nagyon antipatikus vagyok az embereknek, de késöbb ahogy jobban megismernek, elkezdenek szeretni. A régi sulimban is ez volt. Itt ez nem jött be, nem ismertek, és az első pár jegyemmel jól bemutatkoztam...
Odáig jutottam, hogy 3-bóláltam bukásra, Föci, Matek, és Fizika. Eleinte titokoltam, de rájöttem, hogy értelmetlen. Anyám ki volt bukva, mint a tanárok, hisz a VPG-ben nincs bukás, csak az van, hogy finoman közlik a szülövel, hogy más iskola is van a világon...
Hálistennek kicsikét összekaptam magam, néha tanulgatok, de évekig bánni fogom, hogy az első pár hetet elbasztam...
Sose vitatkozz idiótákkal, mert lesüllyedsz az ő szintjükre és legyőznek a rutinjukkal.