Teljes nevével – Good Old Games – ellentétben a GoG.com tavasz óta már nemcsak régi játékokkal foglalkozik, hanem újakkal is. Ráadásul ezt is a már megszokott módon teszik, azaz a náluk forgalmazott játékok DRM-mentesek és sok-sok extrával jönnek. Így érkezett tőlük nemrég tesztünk alanya, a Faster Than Light is.
Az indie játék érdekessége, hogy a két fejlesztő, Justin Ma és Matthew Davis mindössze tízezer dollárt szeretett volna összekalapozni a Kickstarter segítségével az FTL: Faster Than Lighthoz, ehhez képest picit több mint 200 ezret sikerült... A kérdés azonban adott: vajon mit sikerült ennyi pénzből kihozni?
A képekre pillantva először azt gondolhatnánk, hogy nem túl sokat. Tény és való, tombol a retro láz – de ennyi pénzből épkézláb 3D motort venni vagy írni is meglehetősen nehéz feladat lett volna. De semmi baj, ennek a játéknak jól áll az amigás beütésű grafika és zene, ráadásul így a gépigény is alacsony marad. A játékmenet miatt is adja magát ez a felülnézeti 2D megjelenítés, ugyanis az FTL nem más, mint egy roguelike űropera. Rougelike, azaz körökre osztott a fő játékmenet, a csaták valós időben, de megállíthatóan zajlanak, minden alkalommal más galaxist generál a gép, végül, ha meghalunk, az végleges. A sci-fi tematika eddig idegen volt ettől a műfajtól (PC-n talán a Dungeons of Dredmor és a The Binding of Isaac a leghíresebb roguelike játékok), így a Faster Than Lightot tekinthetjük úttörőnek is.
Új játékot kezdve először hajót és legénységet kell válasszunk, ami eleinte nem lesz bőségesnek mondható (egy hajó és emberi legénység), de annak legalább nem lesznek se előnyei, se hátrányai. Újakat az egyes próbálkozásaink alatt nyújtott teljesítményünk alapján kapunk. Az egyes fajok és hajóik eltérő stratégiát követelnek meg, ezt nem árt észben tartani: a sáskaszerű mantis például harcban jeleskedik, cserébe a javítási munkáknál kétbalkezes. Ezután a kedvünkre való nehézségi szintet kiválasztva el is indulhatunk. A feladat: fontos adatokat viszünk a Szövetség számára, a Lázadók pedig a nyomunkban vannak – fel kell tehát vennünk a nyúlcipőt és át kell sprinteljünk a Galaxis egyik végéből a másikba (még ha ez Einstein szerint nem is lehetséges). Blőd, ez tény – viszont legalább ennyi háttér van, és úgysem ez a lényeg.
A játék menete alapvetően abból áll, hogy ahogy megérkezünk a soron következő markerhez a csillagtérképen, egy rövid szöveg tájékoztat az adott helyzetről, amely alapvetően háromféle lehet: Kovács rendőrfőtörzs „Nincs itt semmi látnivaló” című kantátájának feldolgozása (esetleg találunk némi ingyen cuccot), boltolhatunk vagy harcolhatunk, ami néha sajna nem egészen opcionális (főleg olyankor nem, ha már a Lázadók által elfoglalt területen vagyunk). Hogy teljes legyen az öröm, sokszor a környezet is képes megtréfálni minket: ha pont egy nap mellett csatázunk, akkor bizony nemcsak az ellenség tud minket bántani, hanem a hajónk is szép lassan megolvad. Szerencsére győzelmeink után némi pénzt (itt: scrap) és egyéb utánpótlást kapunk, ám ezeket ésszel kell felhasználni, mert nem tudhatjuk, mikor kibe botlunk – és persze pont olyankor van a legmesszebb a legközelebbi kereskedő, amikor már nagyon le vagyunk rongyolódva. Ezen kívül bármikor fejleszthetjük hajónkat, a legénységünk egyre ügyesebb lesz azon a poszton, ahová beosztjuk (javításban mindenképp profi lesz mindenki, mert nem nagyon lesz olyan űrharcunk, amikor ne sérülne meg legalább egy rendszerünk kritikusan), tehát érdemes rájuk vigyázni – utánpótlás belőlük ugyanis nagyon ritkán jön, és az is csak zöldfülű lesz.
Az irányítás nincs túlbonyolítva, egy szál egérrel majdnem mindent megoldhatunk. A csatát megállítani és a menüt előhozni csak billentyűzettel tudjuk, pedig ezek is kaphattak volna egy-egy pici gombot szerintem. Viszont a nehézségi szint talán egy kicsit meredek, még könnyű fokozaton is. Értem én, hogy ennek a stílusnak pont ez a lényege, hogy nehezen elérhető végcélja legyen – de ha egyszer egy easy fokozat már adott... Nem tetszik az sem, hogy a kereskedőknél meglehetősen limitált, mit adhatunk el, pedig az extra lóvé bizony sokszor jönne jól másra. (Költői kérdés: pénz mikor jön rosszul? :D )
Az FTL tipikusan az a játék, amelyet ugyanúgy elő lehet venni 15 percre, mint 3 órára. Van benne valami, ami miatt az ember mindig késztetést érez, hogy „na, csak még a következő ugrást megnézem, mi lesz”... Ugyanakkor pont a stílusból következik, hogy piszok frusztráló tud lenni sokszor, a szerencse talán kicsit túl sokat nyom a latban a játék során, valamint az ember hajlamos belefásulni kissé a játékba. Ezek azonban ne tántorítsanak el senkit, a Faster Than Light remek játék – csak a műfaj sajátosságait nem biztos, hogy képes mindenki tolerálni.
