Tavaly, amikor a Deck13 csapata először megvillantotta Atlas Fallen című játékuk előzeteseit, nem igazán tudtam, mire is számítsak. Mi lesz ez, Monster Hunter klón? A burok alatt esetleg egy újabb soulslike próbálkozás, ezúttal már az Elden Ring nyílt világú nyomdokaiban? Egyáltalán készen áll ez a csapat egy nagyobb, nyílt játéktérre?
Utóbbira a válasz az utóbbi hetek tesztelése alapján egyértelmű igen, sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy a Deck13-t szép lassan átsorolhatnánk a AAA-kategóriás fejlesztők sorába, ugyanis a Spiders mellett ez az a csapat, amely az utóbbi évek során az egyik leglátványosabb fejlődést mutatta mind ambíciók, mind játékaik minősége tekintetében. Az Atlas Fallen stílusát tekintve egy nyílt világú akció-szerepjáték, olyasmi, mint a Sony saját fejlesztésű játékainak többsége, és túlzások nélkül kijelenthetem, egészen közel merészkedik azok színvonalához is.
Helyszínünk Atlas sivatagos birodalma, amelyen egy kíméletlen kasztrendszer uralkodik, élén a szinte halhatatlan Ezeréves Királynővel, aki a zsarnoki napisten, Thelos főpapnője is egyben, és egy hatalmas eleven fegyver, a pillantásával mindent felperzselő Őrző segítségével uralkodik birodalma felett. A társadalmi ranglétra alján helyezkednek el a rabszolgasorsa ítélt Névtelenek, akik vagy eleve ebbe a rendbe születtek, vagy kivívták Thelos haragját, és halál helyett nevük és rangjuk elvesztése lett a büntetésük.
Ebbe a sorba tartozik főhősünk is, aki egy karaván részeként próbálna épp átkelni a sivatagon, amikor az azt uraló homoktestű lidércek rajtuk ütnek, és kénytelenek egy zsarnoki katonatiszt vezetésével letáborozni. Itt akad rá egy mágikus erejű kesztyűre, amelyben egy rejtélyes lény, Nyaal él, és amelynek segítségével a lidércekhez hasonlóan képessé válik manipulálni magát a homokot. Mint kiderül, a kesztyű eredetileg egy, a királynővel és Thelosszal szembeszegülő eretnek lovagrend titkos fegyvere volt, amely azonban a mindent eldöntő csata során meghibásodott, darabokra robbant, megpecsételve ezzel az ellenállás sorsát.
Hősünk feladata így a kesztyű darabjainak összegyűjtése, valamint annak tökéletesítése mellett az ellenállás újraszervezése a Thelos zsarnoksága alatt megfáradt emberekből, illetve Atlas igaz történetének és Thelos természetének kiderítése.
A játék fejezetekre osztott, amelyek mindegyikében egy újabb különálló nyílt játékteret kapunk, ahol a műfajhoz híven mellékküldetések tucatjait teljesíthetjük, különböző tárgyakat gyűjtögethetünk, kincsekre vadászhatunk és opcionális főellenfelekkel küzdhetünk meg, miközben végig szem előtt kell tartanunk egy fő küldetésvonal teljesítését is a továbbjutás érdekében.
Ha papíron összeírom az Atlas Fallen különböző elemeit és koncepcióit, nem mutat fel túl sok újat a nap alatt, legalábbis szinte semmi olyasmit, amit nem láttunk volna legalább részben megvalósítva más játékban. Azonban az, ahogy mindezt összefogták, olyan odafigyelésről, lelkiismeretességről és lelkesedésről árulkodik a fejlesztők részéről, ami ritkaságnak számít.
Az első dolog, ami a játékban feltűnt, a küldetésdizájn minősége volt. A nyílt világban való időzés miatt elkerülhetetlen, hogy a fő cselekményszál időről időre kissé leüljön, viszont a mellékküldetések többsége a különböző NPC-k egyéni tragédiáival elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy fenntartsa a hangulatot. A feladatok ráadásul, bár többségük mechanaikailag nem volt több egyszerű gyűjtögetésnél vagy mobgyilkolásnál, kiválóan motiváltak arra, hogy a térkép távolabbi szegleteit is felfedezzem, illetve jobban begyakoroljam, kitapasztaljam a különböző játékmechanikákat. Sőt, a küldetések többségénél előfordult, hogy jóval azelőtt elkezdtem már gyűjteni az annak teljesítéséhez szükséges tárgyakat, mint ahogy a feladatot megkaptam volna. Ekkor a dialógus során az adott NPC már reagált erre a tényre, és vagy egyből teljesíthettem a mellékküldetést, vagy csak eligazítást kaptam, hogy mit kell még tennem.
Az érdekes, tartalmakban és titkokban gazdag nyílt világot pedig megkoronázza a harcrendszer, amely amennyire egyszerűnek tűnik, valójában annyira mély és komplex mechanikákra épül. Kesztyűnk összesen háromféle fegyver alakját képes megidézni a homokból – a baltát, az ostort és az első fejezet végére a páncélozott kesztyűt. Életerősávunk alatt található egy másik erőforrás is, amelyről azt hihetnénk, a manát, esetleg a kitartást szimbolizálja. Ám valójában ez a homokkal való szinkronizációnkat, a rendelkezésünkre álló mágikus homoktömeget jelöli, amely minél magasabb, fegyvereink annál brutálisabb, látványosabb formát öltenek. Sőt, a kesztyűnkre aggatható, gyűjtögethető nyersanyagokból és receptekből elkészíthető, majd fejleszthető drágakövek révén (amelyek kissé emlékeztetnek a Final Fantasy matériarendszerére), aktív és passzív skilleket pakolhatunk a kesztyű szabad slotjaiba, amelyek úgy aktiválódnak vagy válnak elsüthetővé a homokért cserébe, ahogy ez a sáv feltölti a hozzájuk tartozó szegmenseket. Ha pedig az ellenfeleket, amelyek közül a nagyobb példányok külön támadható, és esetenként jóval sebezhetőbb testrészekkel is rendelkeznek, már eléggé legyengítettük, és a homoksáv elég magas, végrehajthatunk egy, azt szinte teljes egészében felemésztő speciális támadást is, amely üveggé dermeszti, majd egy csapással összezúzza őket.
A homoksáv hátránya, hogy az elszenvedett sebzés csökkenti, sőt, minél magasabb az állása, karakterünk eleve annál sérülékenyebb. Ezen segít a szintén cserélgethető idolunk, amely a gyógyító tölteteket tárolja, és típusától függ, hogy milyen gyorsan, mennyi életerőt tölt vissza, illetve hogy a töltéseit a checkpointokként és fast travel állomásokként szolgáló mágikus üllőkön kívül hogyan regenerálhatjuk. Valamint kissé a Mortal Shellre emlékeztetően kaptunk egy speciális védekezési mozdulatot is a megkeményedés formájában, amellyel bármikor, akár egy támadás kellős közepén is megfagyaszthatjuk hősünket, hogy hárítsa az ellenfelek pirosan felvillanó csapásait. Amellett, hogy ilyenkor nem veszítünk életerőt, a gyengébb ellenfeleket egy ilyen sikeres hárítás, a nagyobbakat pedig egy támadássorozat után meg is dermeszthetjük néhány másodpercre.
A fejlődési rendszer sem pusztán a tapasztalati pontok farmolásából áll. Külön fejleszthetjük páncélunkat, amelynek típusa valamennyire meghatározza a kasztunkat is, ám szinte bármikor cserélgethető, a kesztyűt pedig az újabb drágakő-slotok feloldása, illetve az azokba illő drágakövek elkészítése, majd cserélgetése révén (természetesen van lehetőség a jól bevált kombinációkat elmenteni, hogy azok között bármikor válthassunk). Az ellenfelek minden zónában fix nehézségi szintekkel rendelkeznek, melyet összevetve a saját aktuális fejlettségi szintünkkel, egyértelműen meg tudjuk határozni, mennyit kell még fejlődnünk ahhoz, hogy labdába rúghassunk az adott területen – a farmolás kényszerét ugyanakkor a játék során egyszer sem éreztem, a nehézségi szintet pedig a menüből legrosszabb esetben bármikor állíthatjuk.
A játék prezentációja gyönyörű, hároméves konfigurációmon pedig gond nélkül tudtam High beállításokra húzni, amelyen konzisztensen tartotta a 40-60 fps közötti sebességet, a játékmenet pedig a fejezetek között kiváló ütemben váltakozott annak érdekében, hogy megőrizze addiktív jellegét. Az első fejezet nyílt sivataga és várromjai után a másodikban például egy föld alatti város jóval zártabb és lineárisabb birodalmába kerültem, ahol ráadásul eleinte sokkal komolyabb kihívásokkal is kellett szembenéznem. Így amikor később ismét egy nagyobb, nyíltabb zóna következett, ahol visszatértek az elsőből ismerős melléktevékenységek, ahelyett, hogy az már kissé unalmasnak és monotonnak hatott volna (mint például a tavalyi Sonic Frontiers zónánként ismétlődő tevékenységtípusai), valóságos felüdülésnek érződtek.
Problémám egyedül egy-egy kevésbé kidolgozott, egyszerűbb mellékküldetéssel adódott, a kereskedőket az esetek többségében feleslegesnek éreztem, valamint elég rendszeresen adódtak gondjaim a kamerával, amely főleg a több ellenfelet mozgató összecsapások során önállóan szinte sosem arra az ellenfélre fókuszált, akire kellett volna.
Az Atlas Fallen zsenialitását viszont kiválóan mutatja, hogy még ez sem tudott levonni az élvezeti értékéből. Számomra az év egyik legpozitívabb meglepetése, és az utóbbi idők egyik legkiválóbb nyílt világú játéka, amit nem az egyik többszörösen bizonyított AAA-s fejlesztőcsapat hozott össze. Egyértelműen ajánlott, a Deck13 pedig nagyon remélem, hogy nem adja alább, mert remek úton haladnak.
