Sok rajongó keserű szájízzel fogadta a remekbe szabott Resident Evil 4 folytatását, ugyanis az ötödik epizód már nem Shinji Mikami keze alatt készült. Habár az úriember, aki zseniálissá tette a sorozatot, és kvázi megreformálta a túlélőhorror műfaját, azért jelentkezett pár könnyen felejthető alkotással is a Capcom égisze alatt. Nagy volt hát a lelkesedés, amikor megtudtuk, hogy Mikami egy teljesen új projektbe kezdett, amelynek az alapjai azért nem tértek el sokban a stílustól, amit a Resident Evil játékok képviseltek. Ez lett végül a 2014-ben megjelent The Evil Within, amely bár forradalmira nem, annyira azért jól sikerült, hogy a Bethesda zöld utat adjon a Tango Gameworksnek egy folytatásra.
Igaz, a második részre Mikami átadta a rendezői széket John Johanasnak, de ez szerencsére csak pár apróságban mutatkozik meg a végleges produktumban. Akárcsak a valóságban, a játékban is három évvel járunk az előző rész eseményei után: Sebastian Castellanos a pohár alján keresi a megoldást az őt ért horror és veszteségek feldolgozására, mígnem az egyik esti rémálmát (mert szegénynek javarészt csak ilyenek vannak) egykori nyomozótársa, Juli Kidman szakítja félbe. Kidman hidegzuhanyként zúdítja a nyakába, hogy bár halottnak hitt lánya életben van, a Mobius nevű árnyékcég félresikerült kísérletének fogságában van. Így habár a helyzet kísértetiesen hasonlít (vagy inkább még rosszabb is, mint) a Beacon Elmegyógyintézetben látottakhoz, nem is kérdés, hogy Castellanos azonnal visszaül a STEM-be, hiszen kislánya, Lily élete a tét. A történet középpontjában ezúttal tehát egy jóval személyesebb ügy áll, mint ezelőtt, ami jót is tett a cselekmény folyamatának, azonban a nagy egész így is maximum erős közepesnek mondható. A borzalmasan egysíkú társak szerepét is csak a két antagonista szerepeltetésével sikerült árnyalni, akik egész markánsra sikerültek, és motivációjuk is kikristályosodik a későbbiekben előttünk.
Játszóterünk ezúttal a Union nevű, idillinek megálmodott, azonban érkezésünkkor már kevésbé idillinek kinéző, amerikai kertvárost idéző helyszín lesz. Az alapok nem igazán változtak, ezúttal is kevés munícióval, inkább a lopakodás erejében bízva kell keresztülküzdenünk magunkat a legkülönbözőbb (és legocsmányabb) rémségeken, amelyek az utcákat és házakat járják. Csak javasolni tudom, hogy ha minél zsigeribb túlélőhorror-élményre vágytok, bátran tekerjétek fel a nehézségi csúszkát, mert az igazi rettegés úgy csak hatványozódni fog. A játszótér egyébként nem véletlen szófordulat volt, ugyanis a The Evil Within 2 erősen kacsingat a sandbox játékélmény felé. A játék bár nem megy át egy open-world játékba, azért a lineáris pályavezetést néha fel-felváltja egy-két nyitottabb rész, amelyeket érdemes alaposan átkutatni, főleg a már előbb említett nehezebb fokozatokon, némi plusz nyersanyag reményében. Kellemes párost alkot így a program felépítése, hogy a nyíltabb területeken felfedezünk és craftolunk, míg a kötött szakaszokon precízen kimért ijesztgetéssel pumpálják a fejlesztők az adrenalinunkat az egekbe. Persze a nyitott részeknél is csak óvatosan, soha nem lehet tudni, hogy egy adott házba benyitva mi fog minket várni odabent.
Az öreg Sebastian soha nem volt egy szuperhős alkat, így tüdeje véges, és egy-két bekapott pofontól is már alulról szagolja az ibolyát. A lomha mozgás és a készlethiány természetesen a túlélőhorrorok alapvető védjegyei, de szerencsénkre utunk során többféle módon is fejleszthetjük derék detektívünket. Visszatér az előző részben megismert nővér, Tatiana is, akinél a többnyire ellenfelekből kinyerhető zöld trutyival fejleszthetjük a fizikumunkat, de itt tehetünk szert új, például lopakodást segítő képességekre is. Fegyvereink fejlesztései ezúttal viszont külön munkapadot kaptak, ahol a megfelelő nyersanyagok birtokában lőszer és egészségügyi csomagok utánpótlását is biztosíthatjuk magunknak. Ezek mellett természetesen rengeteg, főleg történetet kiegészítő feljegyzések várják a felfedezésüket, bajba került Mobius-ügynökök kiáltanak segítségért egy-egy sarkon befordulva, és nem utolsó sorban Castellanos múltbéli démonjaival is megbékélhetünk, ha van hozzá merszünk szembenézni azokkal. Szóval a gyűjtögető hajlamúaknak nem kell aggódni, jó pár órát belepakolhatnak az The Evil Within második részébe is.
Sebastian bűntudata és belső gyötrelmei a játék legjobb pillanatai közé tartoznak, és ahogy azt már említett, kvázi a történet gerincét képezik. Ezeknek a képsoroknak és hallucinációknak ábrázolása, a STEM és főhősünk agya által kreált, széthulló világban példaértékű, nagy kár, hogy az összkép így is elég kopottasra sikerült. A játék alatt dolgozó id Tech 5 motor módosított verziójának azért nincsen szégyellnivalója, korántsem ronda a játék, azonban akárcsak elődje, súlyos technikai bakikkal küszködik, még a mai napig is. Habár a neten látott videók alapján ezúttal konzolon jóval jobb a helyzet, mint az első résznél volt a megjelenéskor, a nálam megfordult PC-s verzió ismét elég optimalizálatlanra sikerült. Nem is az a baj, hogy a stabil képfrissítéshez erős gép szükségeltetik, hanem, hogy hiába veszünk vissza a grafikai csúszkákból, az nem igazán javít a teljesítményen, igaz, a látványon se ront annyit, mint gondolnánk. Ezenkívül főleg az MI küzd komolyabb bugokkal, viszont kifagyással, vagy egyéb, a játékot megakadályozó problémával szerencsére nem volt dolgom. Hangok és zenék terén jóval nyugodtabb a helyzet, nincs semmi kimagasló, de azért jó párszor fogják ránk hozni a frászt, főleg egy jó fülessel játszva a játékot.
Biztos vagyok benne, hogy sok rajongó féltette a The Evil Within 2-t, hogy milyen lesz a végeredmény Mikami nélkül, de azt kell mondanom, hogy habár meglátszik, hogy „kevésbé japános”, így is elborult és kellően groteszk horrorélményt kapunk a pénzünkért. Reméljük, hogy a technikai malőröket minél gyorsabban orvosolják majd egy patch formájában nekünk a készítők, mert ezen kívül maximum az újdonságok hiányába tudnék belekötni, ami viszont az előző rész végletekig letisztult játékmenetével jár karöltve. Ez pedig azért valljuk be, nem egy rossz üzlet nekünk, játékosoknak.
