Túlzások nélkül állíthatom, hogy eljutottam arra a pontra, ahol már nem azon lepődöm meg, ha egy FPS látványában és hangulatában a ’90-es, esetleg a kora 2000-es évek stílusát idézi meg, hanem pont az ellenkezőjén. Amikor meglátom egy újabb indie FPS promóciójában a retro stílust, a nosztalgiához köthető érzések mellett inkább egyfajta enyhe cinizmussal kevert kíváncsiság ébred fel bennem: vajon a fejlesztőcsapat tisztában állt azzal, mennyire túltelítődött ez a piac? Hogy mennyire nehéz újat mutatni a nap alatt, amikor a csapból is régi játékok remasterei folynak, az újgenerációs retro játékok pedig olyan mennyiségben érkeznek, hogy évente egy digitális showcase már nem is elegendő az összes bejelentés és újdonság lefedéséhez? És ha igen, akkor vajon mi mással próbálnak kitűnni a tömegből, újat mutatni a nap alatt és megragadni egy közönség figyelmét, amely néhány éve még ugrott minden apró morzsára, most viszont, hacsak valaki nem késve érkezett a buliba, a legnagyobb jóindulattal is ingertúltengéstől szenved?
A Kingdom of the Dead esetében ez az újítás a retro hatáson belül az atmoszféra és a látványvilág kettőse. A Dirigo Games csapatát elég látványosan inspirálhatták a ’70-es, ’80-as évek zombis horrorjai, mint például Romero eredeti Holtak-trilógiája, Lucio Fulci Zombija, vagy azok számos, természetesen hivatalos jóváhagyás vagy kapcsolódás nélküli, forgalmazók által átnevezett folytatása, szellemi örököse, trónkövetelője. Hősünk Chamberlain ügynök, a GATEKEEPER nevű speciális program ügynöke, amelynek tagjai magát a Halált próbálják megakadályozni, hogy mágikus kapuk révén élőhalott seregeivel leigázza az élők világát. Chamberlaint feladatában segíti egy mágikus, öntudatra ébredt kard is, miközben a kora XX. századi Amerika legkülönbözőbb helyszínein kell felkutatnia, levadásznia a holtak seregét, és az azt vezető hatalmas, természetfeletti teremtményeket.
A Dirigo a játék minden textúráját fekete-fehér, kézzel rajzolt grafikákból építette fel, emellett a küldetések mindegyike este, vagy zárt, föld alatti járatokban játszódik, amelynek eredményeként a látóhatár meglehetősen redukált, a pályaelemek többségét hatalmas árnyékok borítják, az ellenfeleket pedig nem egyszer csak hangjuk, támadásaik fénye vagy sötétben fehéren világító szemük árulja el. Bár a színpalettát a főmenüből bármikor kedvünkre állíthatjuk, és a kora ’90-es évek monitorjaira jellemző szürke-rózsaszíntől a Terminator vörös-fekete szemszögéig számos opció közül válogathatunk, az erős kontraszt, a sötétség folyamatosan jelen van, és kombinálva a klausztrofób termekkel, folyosókkal, a VHS horrorfilmeket és kora ’90-es évek játékait idéző synthwave hanganyagával, kimondottan nyomasztó élményt nyújt.
Néha kicsit többet is a kelleténél, ugyanis pár alkalommal már azért váltogattam a különböző paletták között, mert az alapértelmezett fekete-fehér mellett egy-egy teremből és folyosóból, főleg, ha véletlenül kilőttem az elhelyezett fáklyákat és gyertyákat, már-már zavaróan nem láttam semmit. Szerencsére a nagyobb arénaharcok során ez a probléma egyszer sem jelentkezett. Ezek az összecsapások pedig, hála a számos ellenfél kombinációjának és a Kingdom of the Dead klasszikus FPS-ekre jellemző fegyvertárának (pisztoly, lefűrészelt csövű puska, vadászpuska, dinamit...) minden pálya fénypontját jelentették, ahogy a hatalmas főellenfelek is, amelyekkel a pálya hosszának függvényében vagy csak a legvégén, a kaput nyitva tartó mágikus koponya összetörése előtt kellett leszámolnunk, vagy akár az odavezető út során többször is.
A játék talán egyetlen igazi hátránya, hogy nem túlzottan hosszú, egy hosszabb délután alatt végigpörgethető, a magasabb nehézségi szintek pedig mindössze az ellenfelek számát, sebzésük mértékét növelik, illetve kötelezővé teszik az olyan, amúgy opcionális feladatokat, mint a pályákon elrejtett mellékküldetések teljesítése, és a csapdába esett civilek kimenekítése. Régi lövöldéken edzett veteránoknak egy kis kezdeti szárnypróbálgatás után érdemes minimum a közepes, de inkább a legmagasabb szinten belevágniuk a végigjátszásba. A játék alapból a gyógyító tárgyakkal, lőszerrel és a maximális életerőt növelő extra szívekkel is igen bőkezű, még az sem jelent különösebb hátrányt, hogy felszereléseink tekintetében minden egyes bevetést nulláról kell kezdenünk, egy szál karddal és pisztollyal.
Ráadásul bár maguk a pályák nem, az ellenfelek viszonylag elég gyorsan ismétlődni kezdenek, a Kingdom of the Dead felénél kis túlzással már csak a pálya végi főellenfelek jelentenek változatosságot, ők is inkább sebességük és néhány egyedi támadásuk révén. Ám mire ez az ismétlődés, illetve a pályák igencsak váltakozó és következetlen hossza zavaróvá válna, már véget is ér a játék.
Lehet, hogy ennél többet is ki lehetett volna hozni a koncepcióból, és ha valakit nem ragad magával az esztétikája, érdemes várni legalább egy minimális leárazásig – azonban így, ebben a formában pont megfelelően működik, és időben ér véget ahhoz, hogy ha klasszikus nem is, de kellemes élmény legyen.
