A japán folklór tele van igazán rémisztő legendákkal és szellemekkel, amelyek nagyszerű alapot kínálhatnak egy horrorjátékhoz. Ugyan a Ghostwire: Tokyo nemrég pont ezekhez nyúlt hozzá (és tette mindezt elég korrekt módon), az Ikai azonban teljesen más megközelítésből terel minket az évszázados rémségek elé. A neonfényes Tokió helyett a feudális Japánban járunk ugyanis, ahol főszereplőnk, Naoko a saját bőrén tapasztalja meg, hogy a mítoszok néha valóssággá válnak.
Egy szentélyt kellene rendben tartanunk, de az események hamar rettegésbe fordulnak, ugyanis különféle jókaik, azaz szellemek támadnak ránk. Naoko nem tudja megvédeni magát holmi fegyverekkel – a démonok ellen mondjuk felesleges is lenne –, ezért ha meglátnak minket, marad a futás meg a sikítás. Minden másra ott a MasterCa... akarom mondani, a lopakodás. Merthogy ebben a játékban a settenkedés egy nagyon fontos elem, amit ki is kell használnunk a továbbjutás érdekében. Más kérdés, hogy ez néha frusztrálóan idegtépőbe csap át, de erről majd kicsit később.
Nem kerülgetem tovább a forró kását, a képekből talán már ti is látjátok, hogy bizony az Ikai nem a legszebb. A környezet még szódával elmegy, de a karakterek egyenesen generációs lemaradásban vannak, ami különösen illúzióromboló lehet 2022-ben. A játékmenet a különféle feladványok megoldására lett kihegyezve, természetesen a lopakodással kombinálva. Többször is különféle kandzsikat (japán írásjeleket) kell rajzolnunk, és itt válhat komolyan frusztrálóvá egyesek számára az Ikai. Ezeket ugyanis nekünk kell megrajzolnunk az egér (számítógépen persze) vagy a kontroller segítségével. Egy rém egyszerű kifestőt képzeljetek el – megjegyzem, nem volt vele gondom, és elsőre sikerült mindegyik. Hallottam meredek sztorikat, ahol gondot jelentett gamereknek ez a kunszt; PS5-ön nálam pöccre ment minden.
A gyűjthető dokumentumok viszont egész kellemes részei a játéknak, hiszen általuk még többet megtudhatunk a ránk vadászó szellemekről, és úgy összességében a japán folklór bizonyos mítoszairól. Élveztem ezeket gyűjtögetni, de tény, hogy rengeteg mellett nagyon könnyű elmenni, ezért érdemes minden sarok mögé bekukkantani. Az atmoszféra egyébként is az Ikai egyik kiemelkedő pontja, hiszen helyszíneivel (a legfélelmetesebb talán a sötét erdő) és környezeti zajaival eléri, hogy felálljon a szőr a hátunkon. Néhány olcsó jumpscare persze itt is befigyel, de összességében teljesen rendben van a hangulat.
Kár, hogy a kettővel ezelőtti konzolgenerációt idéző látványvilág (meg néhány bug) lerontja az összképet. Az Ikai ezek miatt egy közepes, horrorjáték, amely nagyjából egy órás történettel dolgozik. A fejtörőknél picit el lehet időzni, de veszélyesen sokáig nem ragadunk le sehol. A bátrabbak angol szinkronnal is nekieshetnek, jómagam az autentikus japánt preferáltam.
Mindent egybevetve egy sétaszimulátorhoz hasonló élményben lehet része annak, aki befizet az amúgy nem olyan drága rettegésbe. Japán- és horrorrajongóknak ajánlom első sorban.
