Az idei megjelenések sorában kiemelt helyet foglalt el számomra az ukrán székhelyű Frogwares csapatának soron következő játéka, a Sherlock Holmes: The Awakened, amely egyszerre a csapat klasszikus, 2007-es címének felújítása, és a széria rebootjaként szolgáló Sherlock Holmes: Chapter One folytatása is.
Ez a váltás több jelentős változtatást is hozott magával, mind a történet, mind a játékmenet tekintetében. Szemben a The Awakened eredeti változatával, amelyben a veterán, Reichenbach-vízesést túlélt Sherlock nézett farkasszemet a lovecrafti Mérhetetlen Vének szektájával, a remake-ben ez a feladat a pályakezdő Holmesra hárul, aki még épp csak megkezdte közös karrierjét Dr. Watsonnal. A Chapter One eseményei is kísértik, Moriarty pedig még csak egy sejtelmes utalás erejéig bukkan csak fel a játék végéhez közeledve. A felállás egy mind a régi, mind az új játékosok számára érdekes játékkal kecsegtetett, amely bár ugyanazt az ívet járja be, ugyanazokkal a helyszínekkel és főbb motívumokkal, mint az eredeti rész, kissé átírja, módosítja, bővíti azokat.
Egy pillanatig sem finomkodik, ha vérrel, csonkítással, elmebajjal és egyéb, felkavaró elemekkel kell bánnia.
Ezek a változtatások a történeten és a prezentáción elsősorban a színtiszta horror felé tolják el a játék atmoszféráját, Sherlock Holmes-játék helyett nem egy alkalommal éreztem inkább azt, hogy a csapat másik lovecrafti projektje, a The Sinking City univerzumában járok. A hangulat és a helyenként egészen zseniális látványvilág ugyanis sokkal sötétebb, fenyegetőbb, a The Awakened pedig egy pillanatig sem finomkodik, ha vérrel, csonkítással, elmebajjal és egyéb, felkavaró elemekkel kell bánnia.
Ami a játékmenetet illeti, bár a helyszínek közel sem olyan nyitottak, mint a Chapter One esetében Cordona szigete; nincs annyi NPC; mellékküldetés is alig akad, és azok sem túl hangsúlyosak; a korábbi zónákba nem is térhetünk vissza, mégis az elődhöz hasonlóan kell bejárnunk őket. Tevékenységünk részeként nyomokat kell gyűjtenünk, megfigyelnünk a különböző NPC-ket, konfrontálnunk őket a bizonyítékokkal, azokat elmepalotánkban kombinálni, illetve Sherlock speciális megfigyelő látásmódjának használatával rekonstruálni a komplexebb eseménysorokat.
Az elemek mindössze kissé letisztultabb prezentációt kaptak az előző játékhoz képest, lényeges újítást azonban nem, talán azt leszámítva, hogy a harcrendszert teljesen száműzték, tehát teljesértékű kalandjátékkal van dolgunk, amely kizárólag nyomozásra és párbeszédekre épül, kudarchoz és elhalálozáshoz pedig egyedül egy-két kritikus feladvány elbukása vezethet.
Minden elismerésem a Frogwaresé, amiért még a körülmények ellenére is mindent megtettek annak érdekében, hogy ez a játék elkészüljön.
Az eddig leírtak alapján jogosan merülhet fel, hogy ha egyszer a játékmenet a Chapter One-ból merít, viszont a játéktér nem annyira nyitott, a játékmenet sem újult meg ahhoz képest, ellenben több, kisebb helyszín és fejezet között ugrálunk egy lineáris úton, vajon biztos, hogy ez a játék, ez a történet és ez az irány megfelelő választás volt-e a soron következő Sherlock játék elkészítéséhez – a válasz pedig határozott nem. Viszont mielőtt belemennék a számos játékmechanikai, technikai és történeti problémába, amelyektől a Sherlock Holmes: The Awakened szenved, egy pár mondat erejéig muszáj kitérnem arra a nem elhanyagolható tényre, hogy a játékot a Frogwares az ukrán-orosz háború árnyékában készítette. Nem egy játékelem esetében nehezen tudtam leküzdeni azt az érzést, hogy sejtettem, mi volt a készítők eredeti szándéka az adott dologgal kapcsolatban, ami sajnos végül nem úgy valósulhatott meg, ahogy azt tervezték. Döbbenetes, hogy egy ilyen katasztrofális krízishelyzet már egy éve tart, a Frogwares csapata felé pedig minden elismerésem, amiért még ilyen körülmények ellenére is mindent megtettek annak érdekében, hogy ez a játék elkészüljön.
De ettől eltekintve a The Awakened újragondolása sajnos tényleg nem sikerült túl jól. A különbséget leginkább úgy tudnám szemléltetni, hogy ha a régi The Awakened minden bájával, amatőr megoldásával és béna szinkronhangjával együtt az 1931-es Lugosi-féle Drakula, akkor a remaster a 2014-es Ismeretlen Drakula, Luke Evans főszereplésével. A játéknak bár jót tett volna egy nagyobb költségvetésű újragondolás, hiszen egy kifejezetten erős és kedvelt felvonásról volt szó a Frogwares régóta húzódó szériájában, a remaster egyszerűen nem a széria és az eredeti játék erősségeire épített, legfőbb bűne pedig, hogy a lovecrafti kozmikus horrornak épp azt az alapvető szabályát nem képes megérteni és betartani, hogy gyakran jobb sejtetni és borzongatni, mintsem mindent megmutatni és a játékos szájába rágni.
De hiába próbálja továbbvinni a Chapter One által megkezdett szálat Sherlock traumáival kapcsolatban is: bár nem egyszer említés szintjén felmerülnek annak eseményei, és elméletben a játék alapozza meg a nagy detektív Watsonnal közös, életen át tartó bajtársi kapcsolatát, ezek a szálak iszonyatosan felszínesek és súlytalanok maradnak. A játékot indokolatlanul túlméretezett helyszínek jellemzik, felesleges ide-oda rohangálással, már-már sértően egyszerű fejtörőkkel, párbeszédekkel, megfűszerezve mindezt néha egy-egy hallucinációkkal tarkított kiruccanással R’lyeh mélyére. Ha a remake-et egy erősebb újítással mindössze egy-két nagyobb helyszínre korlátoztak volna, ám azokat jobban megtöltik tartalommal, kihasználják az új típusú játékmenetet, egy sokkal koherensebb, szórakoztatóbb és kiegyensúlyozottabb játék születhetett volna.
Így ugyanis a játék közel minden röpke fejezetéből (amelyek címei ügyes szójátékok Lovecraft ismertebb műveivel) ki lehetne emelni legalább egy olyan motívumot, amely felesleges volt, átgondolatlan, és lényegesen elegánsabban meg lehetett volna oldani – amelyek sorából még így is toronymagasan emelkedik ki a New Orleans-i mocsár indokolatlanul elnyújtott csónakázós labirintusa.
Ha már New Orleans, ki kell térnünk a játék technikai oldalára is: bár a játék látványban nem lépett túl sokat előre a Chapter One-hoz képest, sokkal instabilabb, és amikor sötét, ködös londoni utcák vagy a svájci elmegyógyintézet folyosói helyett először kellett fényes nappal durvább látótávolságot és több NPC-t renderelnie, bárhogy is küzdöttem a PC-s beállításokkal, az addig stabil 60 fps-sel futó motor 10-20 fps körüli diavetítésbe kezdett, olyan mértékben, amit legfeljebb egy shader renderelési bug vagy VRAM-leak indokolna. (A tesztkonfigom természetesen toronymagasan meghaladta az ajánlott rendszerkövetelményeket.)
Durván nyolc óra alatt értem a Sherlock Holmes: The Awakened végére az alapértelmezett nehézségi szinten, amelynek során három kivétellel feloldottam az összes achievementet is. Fáj a szívem, mert a Chapter One után, ráadásul egy olyan emlékezetesebb Sherlock Holmes-játék örökségére építve, mint a The Awakened, együtt volt minden, ami ahhoz kellett volna, hogy egy remek játék születhessen, még akkor is, ha az visszafogottabb, kevésbé grandiózus, mint Cordona nyílt világa.
A játék viszont csalódást okozott remasterként, Sherlock Holmes-játékként és Lovecraft-adaptációként is – egyes helyszínek, szegmensek kifejezetten hangulatosak, vizuálisan a készítők nagyon erős munkát tettek le az asztalra, egyszer végigjátszható, de ennyi és nem több. Ahogy fent is kiemeltem, hálás vagyok a Frogwaresnek, amiért a körülmények ellenére is összehozták ezt a játékot, és ha csak egy kicsit is érdekel titeket a játék vagy a sorozat, csak bátorítani tudlak titeket, hogy támogassátok a csapatot ebben a borzalmas időszakban. De a The Awakened remaster nem lett egy túlzottan jó játék, többet érdemelt volna ennél, a következő Sherlock-játék előtt pedig nem ártana egy nagyobb szünetet tartani, és kicsit jobban átgondolni, hogyan is tervezik a széria jövőjét.
