Nem biztos, hogy a legjobb ómen egy világvégét prognosztizáló játékkal előállni így, egy esetleges világháború hajnalán, mindenesetre a brit Size Five Games megtette. Mentségükre legyen mondva, hogy egyrészt britek (ennek kapcsán sajátos, kötelező humoros jelleggel megáldva), és hogy nem az aktuálpolitikát vették alapul, hanem egy vicces(?) sci-fi szcenáriót, amelyet a kilencvenes évek rajzfilmes kalandjátékaira jellemző hangulatba csomagoltak, megfűszerezve egy Genndy Tartakovsky (Dexter's Laboratory, Samurai Jack stb.) műveire igen csak hajazó művészeti iránnyal.
Főhősünket Vvalak Lizardtongue-nak hívják (szigorúan dupla szimpla vével, hogy ez számos helyzetkomikumnak adjon alapot), ő a távoli Tyrythian birodalom teljhatalmú ura. A trónra meglehetősen vitatott körülmények között tett szert 300 éve, de ezt mesélje el a prológus, hiszen épp ez a dolga (nekünk meg, hogy ne spoilerezzünk). Azt viszont leszögezhetjük, hogy ármánykodásban, mellébeszélésben és ostobáskodásban meglehetősen élen jár emberünk, akinek állandó társa és segítője egy Milky nevű robot, aki... nos a kis Vvalak szoptatásával volt anno megbízva, de valahogy mellette ragadt (már ez eleve sok mindent megmagyaráz).
Ennyiből már le is szűrhetjük, hogy a fenti kvalitások fogják a megoldás kulcsát jelenteni a történetben, no meg Milky hatalmasra rúgó adatbázisa, amelyben kutakodva sokat megtudhatunk a bolygónkról, a környékbeli lakókról, szokásokról. A másik tanulság meg, hogy altesti poénokból és mindenféle kínos, szexre való utalásokból nem lesz hiány, amelyek (nem vagyok prűd, de) már néha az általános iskola alsó tagozatát idézik szellemiségben (emiatt lehet, hogy a fiatalabb korosztálynak nem is ajánlanám a játékot). Hogy felvegyük a fonalat, a történet ott indul be igazán, amikor a mindennapos csip-csup ügyek között feltűnik egy komolyabb probléma, egy szinte mindent érintő nyersanyaghiány, amelynek megoldása során a derék vezér összetűzésbe kerül a Föld lakóival, így nincs más hátra, mint a bolygójuk teljes elpusztítása.
Az Earth Must Die tehát egy klasszikus point-and-click, s nemcsak kinézetben, hanem játékmenetben is. A rajzfilmes grafika igencsak szépre sikerült, de ha kis kritikát megfogalmazhatok, sok helyszínt üresnek éreztem, vagyis lehettek volna jobban berendezettek (s pláne ennek kapcsán nem értem, hogy miért is foglal el a játék 35 gigát, ami a műfajhoz mérten rengeteg). A hőskor népszerű játékeleme, az inventory itt teljesen hiányzik, jobbára beszélgetni fogunk, meg hotspotokat keresgélni és egymással összekötözgetni. Aki viszont ebből azt szűri le, hogy a játékmenet egyszerű, azért téved. A kaland elején még egész jól el is boldogultam (ahogy már említettem, a Milkipedia sok mindenre megoldás), de később, a játék második felében akad pár szemöldökfelhúzós, nyakatekert feladvány.
Sajnos nem tudok leállni még a panaszkodással, mert az irányítás is némileg fura. Ha point-and-click, akkor egér – szólhatna az aranyszabály. Nos itt ez nem megvalósítható, legalábbis önmagában nem. Karakterünket ugyanis mindenképp vagy billentyűzetről, vagy kontrollerről mozgathatjuk. Nem tragikus, de különös döntés a fejlesztők részéről. Az viszont már egyértelmű gond, hogy a játék sokat tölt. Néhányszor ráadásul a kép nem is jelenik meg, csak a hang indul el, aztán kis gombnyomogatás után előkerül az is. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a tesztet Steam Decken végeztem, s mivel a fő tárhelyen már nem volt elég szabad hely (leírom újra: 35 giga – sokkoló), ezért az SD-kártyára installáltam. Nem gondolnám, hogy ez lenne a probléma forrása, de a fair play jegyében gondoltam, nem árt megemlítenem.)
Az egyértelmű bugok viszont már egész biztosan nem egyéni problémaként jelentkeztek. Ahogy olvastam, másoknak is gondot okoztak a beragadó scriptek, összekeveredő vagy elmaradt dialógusok, amelyek következtében az adott rész vagy fejezet újrakezdése jelent csak megoldást. Részemről fagyás is akadt nem egyszer, illetve egyes, enyhén mozgó hotspotok esetén frusztráló azokat eltalálni, vagy bosszankodni, hogy a mögötte lévő másikat aktivizáljuk.
De hogy valami pozitív dologgal zárjak: az Earth Must Die a tetszetős rajzfilmes grafika és pazar animációk mellett a fülnek is kedveskedik, ugyanis igazán szuper szinkron készült hozzá. A brit komikus műfaj krémje állt rendelkezésre (pár név: Joel Fry, Martha Howe-Douglas, Alex Horne, Tamsin Greig, Matthew Holness, Sophie Duker), és kiválóan beleélték magukat a szerepekbe, szóval már csak emiatt is érdemes belekukkantani a játékba. Szerencsére demo verzió is van (ami kicsit érthetetlen módon a már említett prológus mellett majdnemhogy a játék végéről hoz egy másik jelenetet), ez alapján mindenki eldöntheti, hogy belevág-e vagy sem. Részemről inkább azt ajánlom a műfaj szerelmeseinek is, hogy várjanak meg még egy-két frissítést (meg esetleg egy akciót).
