Őszintén, meg nem mondom, miért került el majd tíz évig a franchise második része, amikor az első rész mellett a Before the Storm és a True Colors is az all-time kedvenceim közé tartozik. Sajnos a LiS 2 olyan sok sebből vérzik, hogy a zseniális befejezés ellenére sem tudom egy szinten kezelni a többivel.
Pedig papíron mindennek működnie kellett volna: az elgondolás kifejezetten tetszett, ahogy a Don’t Nodnál mertek szakítani a megszokott sémákkal. Jó ötlet volt a road movie-ra váltás, a két testvér kapcsolata és az, hogy ezúttal nem főhősünknek (Sean) van szuperereje, hanem az öcsénknek (Daniel), akit egyedül nevelünk az utunk során, és akire legfeljebb csak közvetett hatással lehetünk. Én nem bántam azt se, hogy az új koncepciónak hála a LiS 2-ben csak epizódszereplők kaptak helyet, magyarul a hőseink minden epizódban megismernek pár embert, aztán továbbállnak.
A játék nálam két ponton bukott el. A zsánerváltás miatt kinyílt a játéktér, tehát nem egy iskolában vagy egy kisvárosban fogunk bolyongani, hanem nagyobb részt a vadonban. Az ötlet tök jó, a klasszikus Life is Strange játékmechanikájával ötvözve viszont így egy sokszor fárasztó és ingerszegény walking simulatort kaptunk. Át kellett váltanom billentyűzet + egérre a játék során, mert a hosszadalmas túrák már-már megterhelők voltak a d-paddal. A vadon (az erdő, a havas-jeges erdő, a harmadik erdő, a sivatag és a kanyon) persze mind kihalt és steril, láthatatlan falakkal és kevés látnivalóval; nem fogunk tehát random vadállatokba belebotlani, csak a szkriptelt jeleneteknél.
Ennél is fájóbb pont volt az emlékezetes karakterek csaknem teljes hiánya. Egyedül Brody karaktere maradt meg bennem az első epizódból, a többiek slendrián módon lettek megírva, a többségük élettelen NPC-ként viselkedik a szó nem technikai, hanem pejoratív értelmében. Ez a fajta írói hanyagság sajnos nem csak a karaktereknél, hanem a sztoriban is többször visszaköszön, és így már érthető, a kiadó ezután miért passzolta át az IP-t a Before the Stormmal bizonyított Deck Nine-nak. A történet központi eleme ezúttal a rasszizmus (a mexikói testvérpár révén), amit sikerült úgy bemutatni, hogy a rasszizmus rossz, és a rasszisták mind tahó republikánusok (ha a kamera egy jelenet elején amerikai zászlót mutat, már sejthetjük, hogy itt valami rossz dolog fog következni. A szivárványos zászló jót jelent).
A játék (amúgy elég hatásos) kezdetekor hőseink véletlenül előidéznek egy olyan mértékű eseményt, ami után a teljes SWAT-állománynak, az FBI-nak és az Interpolnak is a nyakukban kéne loholnia. Menekülésük során a létező összes hibát sorra elkövetik, amiket az Investigation Discovery műsoraiban bemutattak, de mindennek ellenére egyszer sem éreztem a játékban, hogy bujkálnánk a hatóság elől. Pedig rohadt jól állt volna a játéknak egy kis rendőrök elől lopakodás.
És akkor a kegyelemdöfés: a játékban összetalálkozunk egy nővel, aki SPOILER
amúgy az anyánk, aki szó nélkül lelécelt rögtön azután, hogy megszülte az öcsénket, mindezt azért, mert szabadságra vágyott, és a saját életét akarta élni. Bár mondja, hogy sajnálja, de kb. ennyi. Nincs olyan opció a játékban, hogy elküldöd a fenébe, hanem ha akarod, ha nem, sidekick karakter lesz, akivel muszáj lesz együttműködnöd, “Mom”-nak hívhatod és megölelheted. Ez volt az a pont, aminél 2 hétre félretettem a játékot. A ghosting legundorítóbb formáját tárja elénk a játék, ami mind az apában, mind a két gyerekben életre szóló traumát okozott, de mi annyira elfogadók és megbocsátók vagyunk, hogy a játék elvárja tőlünk, hogy szeressük ezt a karaktert. Fú, de kibuktam ezen, egy játék sem hozott ki még belőlem olyan agresszív vágyat, hogy egy kitalált karaktert így megakarjak verni. 
Miután a mélyponton túljutottam, egy mindenért kárpótoló fináléban volt részem, egy valódi drámát nyújtó befejezéssel. Összességében tele volt jó ötletekkel, drámával és fordulatokkal a játék, csak végig érezni lehetett rajta a kapkodást, és a fejlesztőknek így nem sikerült egy egyenletes színvonalat tartaniuk. Külön értékeltem, hogy a végtelen szövegnyi naplót felváltotta Sean gazdagon illusztrált sketchbookja, amit még kontextus nélkül is jó nézegetni. Az elejét leszámítva Daniel sem idegesített, és tetszett, hogy a viselkedése visszatükrözte a saját moralitásunkat. Bosszant, hogy ebből ki lehetett volna hozni a legjobb Life is Strange-játékot, de a didaktikus sztori, a sótlan karakterek és a hosszas túrák ellenére is behatárolt játéktér miatt többször zökkentett ki, mint kellett volna. A végső, LiS-toplista nálam ezért így néz ki:
1. Before the Storm
2. Life is Strange
3. True Colors
4. Life is Strange 2
…a legutóbbi két részről meg nem vagyok hajlandó tudomást venni.
Kár ezért a franchise-ért, de egy nap talán jön valami más helyette.„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”
