Magyar film a II. világháborúban harcolt magyar katonákról?

Nagyon-nagyon-nagyon fontos dolgot írtál.
Újságírók - és rajtuk keresztűl persze halivúd is - elköveti azt a hibát, hogy mai szemmel jelenít meg, itél el, magasztal fel bizonyos cselekedeteket, holott az adott szituációban (időben, helyzetben, kultúrában, közhangulatban, stb) egyáltalán nem az volt, aminek ma (2005-ből) látszik.

Nájsz téma, wing keze' munkáját dícséri.
Szóval, szerintem. (nemreklám...) Először el kellene dönteni, hogy kinek a szemszögéből nézzük a háborút. Egy huszonegyedik századi, relatíve(!) a történelmet objektíven szemlélő kívülálló / filmes / történész / stb. szemszögéből, vagy egy doni magyar baka, egy százados, es. vezérkari tiszt szemszögéből? Biztosan ismeritek: Erdélyi Béla: Vér és Acél c. (egyébként természetesen szubjektív, de ez teljesen természetesnek vehető itt) visszaemlékezését. Mint százados harcolt az utóvédharcokban, és neki aztán nem az volt a problémája, hogy agresszorok (sőt... nem kívánok példálozni, de el lehet gondolkodni, hogy az orosz és magyar katonai fennhatóság miben is különbözött, illetve milyen "eszméik" voltak, de erről sok általánosítás születne, ami nem adna hiteles képet, ráadásul nem is ez a témánk), hanem hogy mikor és hogy jutnak haza, a felelősök keresése (amiket megtaláltak a vezérkarban), és hogy van-e értelme az áldozatoknak?
Tehát véleményem szerint egyfelől a filmnek meg kellene jelenítenie globálisan a bukást, majd levetíteni ezt az egyén szintjére, függetlenül attól, hogy ez a követett egyén egy, a háborút végigharcoló és túlélő / eleső honvéd lenne, vagy egy lelkileg fokozatosan összeomló dezertőr képe lenne. Egyértelmű, hogy csak olyan film születhet, amit egyik-másik ember nem fog teljes igazságnak tartani - csakhát mindenkinek megvan a maga igazsága, ezek egyikét kellene vászonra vinni.