2011 októberében jelent meg PlayStation 3-ra és Xbox 360-ra a Project Aces repülős játéka, az Ace Combat: Assault Horizon. Már akkor is fentem rá a fogamat, de valahogy akkor a konzolos vásárlás elmaradt, végül idővel teljesen megfeledkeztem a játékról. Ám amikor tavaly novemberben megérkezett a hír, miszerint számítógépekre is elkészítik a játékot, összecsaptam a tenyerem, és elhatároztam, ezúttal semmi sem akadályozhat meg, hogy kipróbáljam. Legutoljára a Tom Clancy’s H.A.W.X. volt hasonló témájú alkotás, amelyhez szerencsém volt, s bár az nem kötött le huzamosabb időre, ettől a játéktól sokkal többet vártam. Hogy végül mennyire teljesítette az elvárásaimat, megtudhatjátok, ha tovább olvastok.
Az Ace Combat: Assault Horizon 2015-ben játszódó története a manapság oly divatos NATO vs. ruszki terroristák felállásnak szentel egy újabb fejezetet. Mi természetesen a jófiúkat, vagyis az Amerikai Légierő pilótáit alakítjuk, egyszerre többet is. A sztori Bishop alezredes rémálmával kezdődik, amelyben Miami felett vív – és veszít el – élethalál harcot az Akula hívójelű orosz pilótával szemben. Ahogy ő fogalmaz: „Számtalanszor megálmodtam már a halálomat...” Ez egyébként a játék oktatómódja is egyben. Ám az igazi móka azután indul be, hogy Afrikában felrobbantanak egy Trinity robbanófejjel ellátott rakétát, amely képes elpusztítani egy nagyobb várost is. A mi feladatunk, hogy kiderítsük, ki áll a támadás hátterében (naná, hogy az oroszok...), majd meg is kell akadályoznunk őket az újabb támadásokban. A történet önmagában nem sok egyediséget hordoz, de egy arcade repülős játékhoz tökéletesen elegendő, hiszen remekül köti össze az egyes küldetéseket. Mindezt megfejelték az elengedhetetlen baráti kötelékekkel is Bishop, Jose „Guts” Gutierrez, Janice Rehl, valamint Doug „D-Ray” Robinson között, csak, hogy legyen kiért izgulnunk a háború során.
Amikor a Namco bejelentette a PC-s változat érkezését, külön kiemelték, hogy nem egy egyszerű portot kapunk, mind az irányítást, mind a grafikát a számítógépek képességeihez igazítják. Szépen hangzik, csak kár, hogy nem igaz. Az Ace Combat grafikájára ugyanis sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy szemkápráztató lenne. Persze a legfontosabb elemeket, vagyis a repülőket és helikoptereket nagyon lemodellezték, éles textúrákat kaptak és összességében remekül festenek, csak épp a környezet, amibe ültették ezeket, sikít az elnagyoltságtól. A repülős játékok visszatérő gyengéje, hogy talajközelben egészen csúnya megoldásokkal találkozhatunk, és ezen az utóbbi években előszeretettel alkalmazott műholdképes megoldás szinte csak ront. Kapunk ugyanis egy igen alacsony felbontású műholdképre hasonlító talajtextúrát (ami tele van ilyen-olyan épületek homályos foltjaival), amire rápakolnak egy sor fát, házat és földi egységet, aztán ennyi. Ez még több ezer méteres magasságból jól is mutat, ám a játék során rengeteg időt töltünk – sokszor a radar elkerülése végett – a talaj közelében, és ilyenkor nagyon szembetűnő ez a hanyagság.
Összességében véve ez a játék egyik igazi gyenge pontja, amelyen az átvezető videók sem javítanak túl sokat, az egyes szereplők modelljein is néhány éves lemaradás érződik.
Ugyanakkor a játékmenet már egészen más tészta, ott szinte semmibe sem tudtam belekötni, ami annak is köszönhető, hogy elejétől a végéig állandóan lekötött a játék, egyszerűen nem volt időm és okom kötözködni. Arcade jellegű játékról lévén szó, mélyreható beállítási lehetőségekre nem kell számítani, az irányítást a lehető legegyszerűbbre pofozták: irányok, sebesség, fegyverváltás, célpontválasztás, valamint a dogfight mód bekapcsolása. Nagyjából ezek állnak rendelkezésünkre, ám ez végig bőven elegendő, egyszer sem éreztem, hogy többre vágynék. Az említett dogfight mód talán egy picit túlságosan is könnyűvé teheti a játékot, hiszen a megfelelő időben bekapcsolva a mesterséges intelligencia automatikusan rátapad a kiválasztott célpontra, nekünk mindössze nagy vonalakban kell őt innentől lekövetnünk, valamint a megfelelő pillanatban kilőnünk a rakétánkat rá, és már vége is van. Lehet, hogy egyszerű, cserébe viszont rendkívül látványos és izgalmas fogócska alakul ki, gyakran a felhőkarcolók között cikázva, épphogy elkerülve egy leomló darut. A játék sokszor vált át filmszerű kameranézetbe, hogy még látványosabban mutassa be egy-egy lelőtt repülő roncsainak bukdácsolását.
Van a játéknak egy számomra érthetetlen eleme, amitől sokszor hitetlenkedve csóváltam a fejem. A nagy küzdelem során néha véletlenül elkerülhetetlenül a földbe csapódtam... volna, ha nem pattanok vissza! Először azt hittem, én vagyok ennyire profi, hogy az utolsó utáni pillanatban vissza tudtam húzni a gép orrát, de később szörnyülködve tapasztaltam, hogy nem. Szinte lehetetlen lezuhanni, mert a gép mindig visszapattan! Persze ilyenkor kiírja, hogy súlyos sérüléseket szenvedtünk, de nagyjából fél perc alatt regenerálódunk és máris újult erővel mehetünk neki az ellennek. Ugyanez volt igaz, ha véletlenül nekirepültem egy toronyháznak. Meghalni szinte kizárólag akkor lehet, ha az ellenséges repülőknek sikerül levadásznia minket, vagy egy-egy speciális feladatot nem végzünk el. Ezért nagyon nagy feketepont jár!
A játékban nem csupán vadászrepülők pilótafülkéibe pattanhatunk, kellően változatosra sikerültek a küldetések, hiszen alkalmunk lesz helikoptereket, bombázókat is irányítani, illetve egy (ilyen történet esetén szinte kötelező) küldetés erejéig a brutális AC-130 fegyvereit is kezelhetjük. A helikoptereket elsősorban az Apache képviseli (ilyenkor D-Rayt személyesítjük meg), valamint a csapatszállító helikopterek oldalsó tüzérének bőrébe is belebújhatunk néhány küldetésben. A bombázókat Janice Rehl vezeti, itt is az összes fontosabb gép megtalálható a lopakodókig bezárólag.
A játék egyik legnagyobb erőssége mindenképpen a változatos játékmenet. Persze az esetek döntő többségében valamilyen vadászrepülővel száguldunk, ám remekül elosztották a helikopteres, a bombázó és a támogató küldetéseket is, amelyek mind egyedi játékmenetet jelentenek. Így sosem válik unalmassá a játék.
Amikor néhány évvel ezelőtt megnéztem az első trailert a játékból, azonnal magával ragadott a zene. Ez pedig az egész játék során végigkísért, sokszor fel tudott spannolni egy-egy csata alatt a remek muzsika. Ehhez társul még a folyamatosan kommunikáló egységek állandó háttérbeszélgetése, gyakorlatilag sosincs csend a játékban. Ez pedig tovább emeli a hangulatot.
A különböző repülőket az egyszemélyes kampány során tudjuk feloldani a többi játékmódhoz, így a kooperatív módhoz is. Ugyanígy a történet végigjátszásával válnak elérhetővé az egyes küldetések is, valamint rengeteg feloldható festés a repülőkhöz, amelyek között akadnak igazán vagányak is. Mivel az összes küldetés előtt lehetőségünk van kiválasztani, hogy milyen repülővel kívánunk nekivágni, az újrajátszási faktor is jelentősen megnövekedik, kiváltképp, ha minden pluszt fel szeretnénk oldani.
Összességében tehát azt kell mondanom, hogy az idei év első tesztjét nagyon élveztem. Az Ace Combat: Assault Horizon tökéletesen azt az élményt nyújtotta, amit az előzetes trailerek és a konzolos verzió egykori tesztjei alapján vártam. Persze messze nem hibátlan alkotás, itt-ott csúnya, és néhol talán túl egyszerű is, de cserében nagyon szórakoztató és addiktív. A fejlesztők remekül eltalálták a moziszerű jelenetek elhelyezését is, így néha tényleg olyan volt a játék, mintha a Top Gunt néztem volna. Az utóbbi években a H.A.W.X. két epizódján kívül nem érkezett hasonló stílusú alkotás számítógépekre, így a stílus kedvelőinek mindenképpen érdemes tennie vele egy próbát.
