A platformerjátékok nagy vízválasztója volt a 3D-s korszak az 1990-es években. Egyrészt már konkrétan a térben való haladásra specializálódott ugrálós kalandjátékok jelentek meg, másrészt az eddig kétdimenziós szériákat próbálták adaptálni a jelentősen kiterjedt új valósághoz. Ugyan az első ilyen móka az 1995-ös Jumping Flash volt PlayStationön, a tényleges forradalmat egy évvel később hozta el a Super Mario 64, ami bebizonyította, hogy az extra dimenzió hozzáadhat az élményhez úgy, hogy ne vegyen el a már működőképes, lefektetett alapoktól. A legtöbb 2D-s franchise ezután megkísérelt 3D-ben is érvényesülni, hol nagyobb, hol kisebb sikerrel (sőt, volt, ahol visszatértek inkább a biztos gyökerekhez). Emellett pedig születtek „ál-3D-s” programok, amelyek maradtak síkban, de vagy grafikájuk volt térbeli, vagy engedtek egyfajta minimális közlekedést előre meghatározott „sávok” között – ahogy tette ezt a több mint 30 epizódot számláló Kirby-széria is. Idén azonban megjelent a fő sorozat első tényleges 3D-s fejezete, a Kirby and the Forgotten Land, amely egy csodálatosan szórakoztató kis kaland lett, újabb remek játékkal bővítve a Nintendo Switch kínálatát.
Hősünk, a rózsaszín, gömböcszerű címadó lény egy tér-idő szakadáson keresztül egy új világba kerül, ahol a vadállatokból álló szörnyfalka elrabolja a waddle dee nevezetű kis szerzeteket. Kirby célja, hogy a különböző pályákat bejárva fellelje a ketrecbe zárt lényeket, illetve legyőzze az útjába álló ellenségeket. Szemben a legtöbb platformerrel, itt nem a túlzottan specifikus és precíz közlekedésen van a hangsúly, hanem kis harcosunk rendelkezésére álló képességeinek ötletes és hatékony bevetésén, valamint az alapos felfedezésen. Ezt segíti az is, hogy a figura képes lebegni egy ideig, így nem kell a tökéletes ugrásra játszanunk, mint a Mario címek esetében.
Kirby „védjegye”, hogy képes beszippantani a szájába különböző dolgokat, beleértve az ellenségeket is, akiktől bizonyos esetben átveheti képességeiket. A fagyos hóembereket bekebelezve jeges lehelettel képes jégtömbbe zárni a gonoszokat, a vízen korcsolyázva pedig minden lépte után jég keletkezik, és el tud oltani tüzeket is. A bombahajigáló manók után ő is képes robbanószerkezeteket dobálni, hogy bejusson újabb helyekre vagy távolról iktassa ki az életére törőket, míg a pörgő búgócsigáktól tornádószerű forgást és szélgenerálást kölcsönözhet. A lista hosszan folytatódik, Kirby megannyi lehetőséget kap az átváltozásra útja során. A különböző pályákon ezekkel a képességekkel lehet egyszerűbben és hatékonyabban túljutni, valamint felfedezni minden zegzugot és kiötölni minden feladványt, ezáltal megmenteni a kis cimborákat.
A pályák teljesítése már önmagában megjutalmaz pár waddle dee-vel, de egyrészt vannak rejtett szerzetek szétszórva eldugott helyeken, másrészt extra, szerencsére nem túl bonyolult kihívások teljesítésével is gyarapíthatjuk a kimenekítettek számát. Például, ha valakit egy adott képességgel iktatunk ki, vagy összegyűjtünk bizonyos jutalmakat.
A játék egyik legjópofább újítása, hogy bizonyos nagyobb tárgyakat is képes magába tömni Kirby. Ezeket azonban nem „emészti meg”, ahogy minden mást, hanem elasztikusságából fakadóan beletuszkolja magába és felveszi az alakjukat. Olyan, mintha egy kicsi, de rugalmas lufit próbálnák ráerőltetni mindenféle dologra. Egy autó bekapásával száguldozhatunk adott szakaszokon, egy italautomatára szuszakolva rá hősünket rögtön fémdobozokat lövöldözhetünk, a forgalmi bója csúcsos végével pedig széttörhetjük a gyengébb elemeit a talajnak vagy csöveknek. Amellett, hogy vizuálisan kifejezetten vicces, ahogy szegény Kirby felveszi ezeknek a kellékeknek az alakját, játékmechanikailag is egy jópofa, szórakoztató megoldás, ami feldobja az egyébként sem unalmas alapképletet. Ez a fajta innováció örömteli pillanatokat okozhat – hasonló jópofa megoldásokat a Super Mario Odyssey-ben láthattunk.
Az elfeledett világ különböző részekre, és azon belül pályákra van osztva, amelyek mind bizonyos tematika köré épülnek. Vannak fagyos és tüzes részek, elmehetünk egy elhagyatott vidámparkba vagy bejárhatunk egy sivatagot. Ezek ugyan a tipikus felosztások, de a HAL Laboratory alkotói egy posztapokaliptikus körítéssel fűszerezték meg az egészet. Egykor lakott térségeket járhatunk be, például egy elárasztott, fagyos metrórendszerben bóklászhatunk, felfedezhetünk egy elhagyatott bevásárlóközpontot vagy hajókonténerek között kutakodhatunk. Ezek a játékmenethez is hozzáadnak, amellett, hogy a megszokott formulát picit feldobják, illetve hozzáadnak a környezeti történetmeséléssel. Érezhetjük, hogy valami végzetes ért itt egy civilizációt, amelynek most a romjaiban mászkálhatunk.
Minden egyes waddle dee hozzáadódik a teljes népességhez, ami egy apró városkát épít. Ez szolgál hősünk, illetve új cimborája, a nagyfülű, repkedő Elfilin bázisaként. A lények kimenekítésével újabb és újabb lehetőségek érhetők el a főhadiszálláson. Találhatunk boltot megvásárolható erősítő enni- és innivalókkal, minijátékokat, arénát és egy kovácsműhelyt a képességek fejlesztéséhez. Utóbbihoz extra, konkrétan egy adott tulajdonság köré szerveződő pályaszakaszokat teljesítve szerezhetünk fizetőeszközt, valamint a különféle helyszíneken találhatunk tervrajzokat. Ezekkel erősebbé tehetjük az ellenségektől elcsent technikákat. Onnantól kezdve, ha bekapunk például egy tüzes monstrumot, akkor lávát köpködhetünk a tűz helyett, vagy sárkányként okádhatunk csóvát. Ez egy jó kis adalék, amely megkönnyíti és hatékonyabbá teszi fokozatosan az élményt, amellett, hogy kifejezetten szórakoztató látni az új, egyre látványosabb variációkat.
A gömböc útja ugyan Mario legjobb kalandjaiból merít, de annál egy sokkal tömörebb élmény, amely ráadásul fiataloknak ugyanúgy szórakoztató lehet, ahogy a platformer-veteránoknak. A pályák elég lineárisak, az eldugott szegletek felfedezése pedig nem igényel embertelen időt. Maga a fő történet 9-10 óra alatt abszolválható, és ennek körülbelül még a fele összeszedegetni a maradék dolgot és bejárni az extra helyszíneket. Ráadásul a plusz kihívások teljesen reálisak, nem kell fogcsikorgatva szenvedni, hogy teljesíthessük őket. Ideális hosszúságú móka, amely a lehető legtöbbet hozza ki azokon a kereteken belül, amelyekben mozog. Ötletesek a főgonoszok is, bár a kisebb vezérek folyamatos újrahasznosítása a játékidő meghosszabbításához elég frusztráló tud lenni.
A Kirby and the Forgotten Land egy príma 3D-s debütálása a rózsaszín szerzetnek, tele izgalmas tennivalókkal, gyönyörű helyszínekkel, ötletes feladványokkal és szórakoztató, sosem túlzottan nehéz kihívásokkal. Az akár ketten is nyomható móka gyönyörű zenét, kreatív pályadesignt és egészséges terjedelmű tennivalót kínál, hogy az állítható nehézségnek is köszönhetően játékosok széles rétege kiélvezhesse ezt az élményt. Kirby erősíti a Nintendo kiváló platformerkínálatát, és remélhetőleg marad a térbeli megvalósítás a jövő epizódjainál is. A biztonsági 2D-s Kirby címek után egy felüdülés volt a kaland, amely az utolsó részekhez képest komolyabbra is sikerült.
