Justin Roiland neve nem biztos, hogy sokaknak ismerős, de ha azt mondom, Rick & Morty, biztosra veszem, hogy páran felkapják a fejüket. Roiland ugyanis a sorozat egyik szellemi atyja, ugyanúgy, ahogy az e cikk tárgyát képező játéknak is. Joggal gondolhatja az olvasó, hogy akkor a High on Life tutira ugyanazt a sémát követi, mint a Rick & Morty sorozat, ugyanolyan abszurd, vicces és elborult. A válasz: igen.
Elég, ha vázolom az játék alapsztoriját, és annak is egyértelmű lesz, mire számítson, akinek kimaradt eddig Rick és Morty. Tehát, egy csendes nyári napon a Földet megszállják az idegenek, azzal a céllal, hogy elrabolják az embereket, majd drogként elszívják őket. Főhősünket pont kockulás közben éri az invázió, ráadásul nővérünk is zaklat, hogy menjünk el vele a boltba, de előtte azért megkínál egy kis kokainnal, a testvéri szeretet jegyében. Hirtelen beindulnak a történések, megkezdődik az invázió, eluralkodik a káosz, mi pedig valahogy hozzájutunk egy idegen fegyverhez, amely beszél hozzánk. Nem csak egyszerűen beszél: be nem áll a szája! Majd egy féreglyukszerű portálon keresztül házastul, nővérestül átkerülünk egy idegen világba. Szívesen megnéztem volna azt az értekezletet, ahol kitalálták ezt a koncepciót, de lehet, hogy a füsttől nem láttam volna sokat. ;-)
Szóval adott egy kellően agyament történet, köretnek a világ, amelyben (amelyekben) játszódik, és a cél, hogy megmentsük az emberiséget, mielőtt töltelékként végzi a cigipapírban. A Rick & Morty párhuzam nem pusztán az abszurditásban és a fekete humorban érhető tetten, a játék során ugyanis portálokon keresztül különféle részeibe utazhatunk az univerzumnak, ahol furábbnál furább lényekkel találkozhatunk, tehát a rajzfilm multiverzumos koncepciójával is meglehetős hasonlóságot mutat a High on Life.
A sok utazgatásra azért lesz szükség, mert hősünk fejébe veszi, hogy megmenti az emberiséget, ezért elkezdi megkeresni és levadászni azokat a gonoszokat, akik a titokzatos G3 kartell tagjai. Ők hajtották végre ugyanis a Föld elleni inváziót, és mint kiderül, a világegyetemben mindenki más is fél tőlük és utálja őket.
Fejvadásznak felcsapva szükségünk lesz felszerelésre. Még szerencse, hogy pisztolyunknak vannak kapcsolatai, és ahogy már említettem, igencsak jó beszélőkéje is, tehát az elindulás menni fog. Innentől kezdve a játék gyakorlatilag abból áll, hogy a lehetséges célpontok közül mindig egyet kiválasztva, azt a portálon elérhető valamelyik világban felkutatva likvidáljuk. Ha megvan, jöhet a következő célpont, majd a következő, és így tovább.
Minden világ, ahova eljutunk, egyedi látvánnyal, környezettel rendelkezik. Lesz itt dzsungel, sivatag, bánya, satöbbi. Minden „pályán” szükséges lesz kihasználni a környezeti adottságokat, hogy eljussunk például egy-egy magaslatra, vagy szimplán csak tovább tudjunk menni. Itt olyanokra gondolok, mint például a dzsungeles pálya bizonyos növényei, amelyekbe belelőve olyan erős levélzet nyílik ki, amelyre rá is tudunk állni. Egyszóval a lövöldözésen kívül könnyed platformer játékmenetet is kapunk.
Természetesen ahogy haladunk előre, egyre többféle idegen lénnyel találkozunk, egyre több beszélő fegyverünk lesz, és idővel jetpackre, késre, mágneses cipőre is szert teszünk. A fegyverek egyébként szuperjók. Kapunk shotgunszerű, közelre hatékony fegyvert, időlassítót, vagy éppen olyat, amellyel az ellenség felett vehetjük át az irányítást. Minden fegyvernek van egy alap, egy másodlagos és egy szuperképessége, ráadásul fejlesztéseket és modifikációkat is vásárolhatunk hozzájuk. Nyilván mindegyik pofázik, lesz köztük agresszív állat, de bamba együgyű is.
A beszélő fegyverek jelentik a játék egyik legjobb részét, ugyanis nem pusztán arról van szó, hogy vicces szöveget tolnak, hanem például emlékeztetnek arra is, hogy ne felejtsük használni a szuperképességüket. Emellett – és ez a legfontosabb – valójában ők beszélnek helyettünk. Karakterünk egy árva szót sem szól az egész játék során, minden egyes kommunikációs interakció alkalmával fegyvereink szövegelnek. Szövegből meg bőven akad. Nem is tudom mikor találkoztam utoljára olyan FPS-sel, amelyben ennyi szöveges hanganyag van. Rendkívül jól reagálnak a fegyvereink a cselekedeteinkre, kommentálnak egy-egy sikeres ugrást, a jetpack hasznosságát stb. Egyszer sem tűnt úgy, hogy valami korábbi szöveget ismételnének, hatalmas piros pont jár ezért.
De nem csak fegyvereink ilyen kommunikatívak, hanem szinte mindenki, akivel interakcióba keveredünk. Vannak persze jelentéktelen figurák is, akikkel csak azért lehet beszélni, hogy egy jó poént elsüssenek ezáltal a fejlesztők, de látszik, hogy rendkívül alaposan kigondolták az egészet, és az összes szinkronszínész (köztük maga Roiland is) maximális teljesítményt nyújt.
A fejvadászos játékmenet a harmadik célpont megölése után számomra kezdett kicsit ellaposodni, pedig bőven van még utána is kiket megölni. Az ellenfelek sem túl változatosak. Ami javít a helyzeten, az az új fegyverek és felszerelések megszerzése – ahogy írtam is, a fegyverek folyamatos szófosása mindig valahogy arra késztetett, hogy tovább játsszak. Grafika, zene, hanghatások tekintetében teljesen rendben van a High on Life, van egy picit rajzfilmes beütése, de azt hiszem, ez érthető.
Azoknak tudom tiszta szívből ajánlani ezt a játékot, akik kedvelik Roiland munkásságát, vagy szeretik a fekete humort és olyan szórakozásra vágynak, ahol nem kell nagyon gondolkodni. A játékmenet egyszerű, a komikum adott, az élmény garantált. Jöhet a folytatás.
