Kinek ne lenne olyan élménye gyermekkorából, hogy az elfoglalt szülők lepasszolták a nagyszülőkhöz, akár tetszett neki, akár nem? Mimivel pont ugyanez a helyzet, egész pontosan a kettes változat. A nagymamánál landol a nyár négy hosszú hetére, pedig semmi kedve sincs hozzá, szívesebben maradna Párizsban, a barátai közelében. Mivel azonban a kishölgy messze nem érte el még a szavazatra jogosult kort, természetesen nincs beleszólása a dologba. Hiába a festői szépségű táj, gyermekként mások a preferenciák, így az első napokon elképzelhetetlennek tartja, hogy egy percig is jól érezné majd magát.
Ám ez csak a sztori egyik fele. Mimi sok-sok év elteltével (immár dolgozó felnőttként) visszatér a vidéki kúriára, de szomorú apropóból. A nagymama ugyanis elhunyt, valakinek pedig rendezni kell a ház körüli a dolgokat, valamint egy üzenet is várja, amit előbb fel kell kutatnia. Egyúttal a rég elfeledett nyarak emlékét is szeretné feleleveníteni, mert rejtélyes okokból vajmi kevés maradt meg belőlük.
A játék során ez a két idősík váltakozik, a felnőtt, illetve a gyermek Mimivel a főszerepben, és közben sorra kerülnek elő azok az elfeledett „filmkockák”, valamint egy megható, többrétegű családi dráma is kibontakozik.
Igazi művészjátékkal van dolgunk, ugyanis a Dordogne a címadó francia megyét festi le, szó szerint. A művészeti stílus ugyanis olyan, mintha vízfestékkel lennének megalkotva a hátterek és a szereplők, a karaktereknek meg eleve van egyfajta rajzfilmes bája.
A látvány tehát első látásra elvarázsol, a trailer megvesz kilóra, na de mi a helyzet a játékkal magával? Nos, a gameplay egy egyszerűbb kalandjátékot takar – nincsenek bonyolult keresgélések vagy tárgykombinálások, és az egyéb tennivalók is megmaradnak az egyszerűség mezsgyéjén. Segíthetünk a nagyinak bevásárolni, főzni, kertészkedni, vagy éppen barkácsolni.
Közben azért folyik a cselekmény, amit az színesít, hogy rengeteg gyüjtögetnivalónk akad. Egyrész különféle matricák, másrészt a környezetben megjelenő szavak. Ezek a napok végén jönnek jól, amikor is az aktuális naplóbejegyzésünket elkészíthetjük – a szavak kisebb versekké állnak össze (mi választhatunk természetesen), és a később megkapott fényképezőgép és walkman által képes és hangos illusztrációkat is csatolhatunk. Tennivaló tehát akad, de mégis azt kell mondanom, hogy hiába hangzanak jól az eddig leírtak a Dordogne kapcsán, a játék maga nem sok szempontból sem az igazi.
Kezdhetjük az irányítással, ami sokszor pontatlan, de ebben maga a látványos grafika is ludas, mert egész egyszerűen néha nem látjuk egyértelműen, hogy melyik rész járható. A minijátékok egy részét inkább éreztem kissé félkésznek vagy koncepciótlannak, s hozzá tartozik, hogy nagyon sokszor bugosak is voltak (jellemzően feloldhatatlan beragadások szintjén – amin csak az segített, hogy kiléptem a főmenübe és újrajátszottam őket).
A sztori maga ugyan teljesen rendben van, de úgy éreztem, mintha a készítők nem tudták volna rendesen kibontani azt – egyes részek elkapkodottak, mások feleslegesen elnyújtottak. Ennek kapcsán lehet elmondani, hogy a játék linearitása sem segít. Persze egy kalandjáték milyen legyen – de arra értem, hogy rengeteg gyüjtögetnivaló van, mégsem csábít a felfedezésre a kaland, inkább halad az ember a fősodorral és hanyagolja ezeket egy idő után.
Sajnos részemről a Dordogne végigjátszása inkább csalódás lett a fent vázoltak miatt. Igaz, talán magasan is volt az a bizonyos léc. Mondjuk a hangulatot már csak olyan eszközökkel is lehetett volna fokozni, hogy végig van szinkron a szereplőknek, nem csak a kiemelt átvezetőknél, mert ez így igencsak suta hatást kelt (pláne, hogy a Focus Entertainment állt be a fejlesztés mögé, vagyis nem egy szimpla indie címmel állunk szemben).
A látvány miatt a stílus kedvelőinek mindenképp megér egy próbát, még akkor is ha mint játék, kicsit elhasal – hátha más megbocsátóbb lesz, és csak én keltem bal lábbal az elmúlt napokban. Mivel a Game Pass kínálatába is bekerült, ezért nagy kockázatot nem kell vállalni.
