Néhány évvel ezelőtt a The Farm 51 stúdió gondolt egyet, és nekilátott egy érdekes játék fejlesztésének. Hogy mennyire munkálkodott a fejükben akkor az, hogy mindenki a S.T.A.L.K.E.R. 2-re várt, amely tizensok éve váratott magára, azt nehéz lenne innen megmondani. Mindenesetre ők is egy olyan játékot készítettek, amelyben a csernobili katasztrófa karanténzónájába merészkedhettünk be. De az ő játékuk, a Chernobylite egészen más stílust és műfajt képviselt, mint a GSC GameWorld alkotása. Itt az akció helyett sokkal inkább a misztikumon és még inkább a túlélőelemeken volt.
A játék korai változata 2019-ben rajtolt el, még meglehetősen szegényes tartalommal. Végül nagyjából két évet töltött ebben a stádiumban, ami idő alatt azért sokat finomodott és javult a játék, amelynek a megítélése is jobb lett a végső megjelenésre. Tavaly nyáron majdhogynem a semmiből vágták az arcunkba a bejelentést, hogy készül a folytatás. A Chernobylite 2: Exclusion Zone követve az elődje által kitaposott ösvényt, először early accessben vált elérhetővé nemrégiben.
Azt már a legelején le kell szögezni, hogy ez a játék csak nyomokban emlékeztet arra, amit az elődje nyújtott. A készítők meglepően merészet húztak, amikor felállították az alapkoncepciót, mert az tényleg merőben eltér attól, amire az első rész alapján számítana az ember. A sztori szerint a csernobili katasztrófa után felbukkant titokzatos kristály, a chernobylite lett az emberiség legnagyobb áldása és átka is egyben. Ez a szinte korlátlan energiaforrás alapjaiban változtatta meg a tudományt és technológiát, cserébe viszont egyfajta drogként tönkre is teszi az embereket. Az a fura helyzet állt elő, hogy bár a chernobylite véges mennyiségben áll csak rendelkezésre, lehetővé teszi a teleportálást nemcsak a világon belül, de a világok, vagyis párhuzamos dimenziók között is.
Karakterünk, az első perctől kezdve fájdalmasan antipatikus Cole Grey egykori biztonsági emberből lett úgynevezett planewalker. Ezek az emberek arra szakosodtak, hogy átlépjenek ezekbe a párhuzamos dimenziókba és ott chernobylite-ot gyűjtsenek. Ez persze finoman szólva sem veszélytelen foglalkozás, ezért Cole-t rögtön a játék elején egy kiképzőtáborba viszik, ahol kitanulhatja háromféle harcmodor fogásait. Ez kvázi a tutorial rész, ahol mi dönthetjük el, hogy közelharcra, lőfegyverekre vagy a chenobylite nyújtotta extra képességekre támaszkodunk a harctéren. Döntésünk nem zárja ki a másik két karakterosztály használatát sem, de alapjaiban határozza meg hősünk erősségeit és gyengéit.
Mivel a Chernobylite 2 egyfajta túlélő szerepjáték, ezért Cole képességei apránként fejleszthetők. A sztori szerint egyébként az egyik küldetése balul sül el, és az egyik párhuzamos dimenzióban reked. Itt kell új barátokat keresnie, valamint nem mellesleg a hazautat is. Mivel ez egy meglehetősen hosszú folyamatnak ígérkezik, egy bázisra is szükség van. Ezzel visszatér az első részben már megismert bázismenedzsment játékelem is, csak épp picit kibővítve és átalakítva. Helyiségeket és átjárókat adhatunk a bázishoz, majd ezeket kedvünkre be is rendezhetjük. Az egyszerű dekorációs elemek mellett mindenféle munkaállomásokat is elhelyezhetünk, amelyeken a fegyvereinket vagy más felszereléseinket fejleszthetjük. Illetve nem csak mi, hiszen most is fogadhatunk magunk mellé társakat, akik képességeik szerint tudnak nekünk segíteni akár a fent említett munkaállomásoknál is.
A játék során FPS és TPS nézet között szabadon válthatunk, de bizonyos dolgokat csak előbbiben, másokat csak utóbbiban tehetünk. A tárgyak megvizsgálására például csak FPS nézetben, a karunkon lévő kütyüvel van lehetőségünk. Harcolni viszont kizárólag TPS nézetben tudunk, teljesen mindegy, hogy mely harcmodort választottuk. Én egyébként a lőfegyverekre szavaztam, de ugyanígy rengeteg használtam különféle pengéket és bunkókat is.
A Chernobylite 2: Exclusion Zone grafikája kifogott rajtam. Csúnyának nem csúnya, de cserébe szépnek sem szép. Végig ez a kettősség jellemzi, mert bizonyos pontokon kifejezetten pofás tud lenni, de azért szembejön néhány olyan botrányosan összecsapott elem, amely a mélybe rántja az egész vizuális élményt. Amiben viszont nincs kettősség egy pillanatig sem, az a szinkron. Mert az bizony az első perctől az utolsóig rettentő pocsék. Én talán nem vagyok elég vájtfülű hozzá, hogy kiszúrjam, de több helyen olvastam, hogy nem minden szöveget mondtak fel a színészek, bizonyos mondatokat MI generálta. Ráadásul ezek vegyesen szerepelnek a dialógusokban. Előzetesen nehéz megmondani, hogy ez csak addig van így, amíg a színészekkel minden szöveget fel nem olvastatnak vagy eleve így tervezték. Mindenesetre az egész bántóan művi, lélektelen és úgy általában egysíkú.
Van potenciál a Chernobylite 2-ben, simán futhat be hasonló karriert, mint elődje. Egyelőre viszont még az érdekes újítások és ötletek ellenére sem éreztem rajta azt, hogy ebből sikerjáték kerekedhet. Valahogy túl fapados az egész, semmi igazán eredeti ötlet nincs benne, ráadásul a kivitelezés is elég középszerű. Persze aztán lehet, hogy egy-két év múlva, mire kiteljesedik, a mostani hibákat mind orvosolják, a szövegek is a helyükre kerülnek, talán még a grafika is szépülni fog. Most mindenesetre még bőven van helye a fejlődésnek.
