A papír, mint alapanyag a videojátékokban is gyakran megjelenik, s ha nem is gyakori, azért nem lehet azt mondani hogy egyedi találmány. Legegyértelműbb példaként ott a Paper Mario sorozat, vagy Eric Chahi (Another World) modernkori kreálmánya, a Paper Beast, de a PaRappa the Rapper hőseit is említhetnénk, hogy a Tearaway és Little Big Planet szériákat már ne is számoljuk.
Ha viszont az origamit vesszük, az már egy fokkal keményebb dió, hirtelen nem is rémlik semmilyen példa a témában. Gyerekkorunk egyik kedvenc foglalatossága (legalábbis én nagyon kedveltem, s még ha a bonyolultabb daraboknál fel is adtam a dolgot, mindig elámultam az ilyen kreálmányokon) most ihlető forrás lett. Szerencsére nem egy unalmas hajtogatós dolgot kreáltak a Hirogami készítői, hanem egy izgalmas platformjátékot... Legalábbis az előzetes képek és videók ezt sejtették, hiszen vizuálisan egy nagyon tetszetős munkát lehetett látni már hónapokkal ezelőtt.
A játék főhőse Hiro, egy szamuráj, akinek feladata (a mi segítségünkkel), hogy a világába betolakodó idegen létformákat móresre tanítsa, és elüldözze melegebb éghajlatokra. A sztori sajnos messze nem eredeti, sőt mondhatni nagyon is klisés, de ezen nem szoktunk fennakadni, ha a játékmenet kárpótol. Eleinte nincs is gond, a játék első fele megismertet az alap játékmechanikákkal, vagyis hogy karakterünk képes különféle állatok formáját felvenni. Békaként nagyokat tudunk ugrani, a tatu képes gyorsan pörögve közlekedni és közben akadályokat szétverni, az orángután meg a harcok során lesz nagy hasznunkra, vagy a nagyobb kőtömbök mozgatásánál és liánokon való lengedezésnél. Van még daru is, de a szárnyassá nem tudunk akármikor átváltani, hanem a spécibb, repkedős pályákon kapjuk meg automatikusan.
A dolog viszont akkor kezd unalmassá válni, amikor a játék épp kinyílik, és elkezdhetnénk ezeket a skilleket okával használni. Egyrészt kissé érthetetlen módon a készítők kapukkal korlátozták le a továbbhaladást, vagyis nagyjából a történet felétől csak akkor juthatunk tovább, ha elegendő számú origamifigurát gyűjtöttünk össze. Ezek a pályák gyors teljesítéséért járnak például, vagy ha elegendő számú papírdarabot szedtünk össze, illetve hasonló ügyességi feladatokért. Nincs gond ezzel, ha van ilyen a maximalistáknak, de kötelezővé tenni szerintem visszás – olyan, mintha a készítők nem bíztak volna a játék szavatosságában, és így próbálták volna a játékidőt megnyújtani.
A másik probléma a nehézség, ami szintén nagyjából a kaland felétől átmegy szívatósba, s az addig kellemes, könnyed kaland stresszes, vérzivataros munkává válik. Nem segíti a játékost a kissé körmönfont és pontatlan irányítás sem, amely a fix kameranézettel párosítva gyakran lehetetlenné teszi a térérzetet (pedig még lehet is scrollozni a kamerát). De talán a legnagyobb baj, hogy az egész eddigre el is veszíti a varázsát, repetitívvé válnak a teendők és a környezet is, a fenti gondokkal karöltve meg szinte már pokolba kívánja az ember a Hirogamit.
Talán kissé szigorú vagyok a szingapúri fejlesztők munkájával, de őszintén körülbelül ezeken a hangulatváltozásokon mentem át a teszt során. Sajnos a történet is annyira érdektelen, hogy jobbára csak nyomkodtam olvasás nélkül a szövegeket. Az sem segíti a beleélést, hogy szinkron sincs. Sajnos tehát inkább azt tanácsolnám (még a műfaj szerelmeseinek is), hogy várják meg, míg a Hirogami bekerül játék valamelyik havidíjas szolgáltatás felhozatalába, vagy ingyenes ajándék lesz egy online játékbolt heti kínálatában – szinte borítékolható, hogy pár hónapon belül megtörténik majd. Addig meg hagyjunk inkább valakinek az asztalán egy alufóliából hajtogatott origami unikornist.
