Próbálom felidézni, milyen játék kapott bő két évtized után folytatást (a Baldur’s Gate ugrik be így hirtelen), és ebbe az elit (?) klubba került be most a Kirby Air Riders – az előző rész, a Kirby Air Ride 2003 végén jelent meg GameCube-ra. Ez a mostani rész Switch 2-exkluzív lett – bár a gép megjelenésekor a Nintendo azt mondta, továbbra is támogatják az OG Switchet, az utóbbi idők megjelenései inkább azt jelzik, a fejlesztők az utódot preferálják inkább...
A Kirby Air Riders első blikkre egy sima árkád gokartversenynek tűnik – olyasminek, mint a Mario Kart vagy a Crash Team Racing. Aztán ahogy játszani kezd vele az ember, rájön, hogy ez sokkal durvább náluk – itt gyakorlatilag minden futam magának az Őskáosznak a megtestesülése. És ez egyszerre szenzációs és idegtépő, de mindenképp fárasztó, pedig a futamok ritkán tartanak 3–4 percnél tovább. Mindjárt megmagyarázom.
Kezdjük ott, hogy itt nincs gáz. Minden járgány magától megy előre, nekünk csak kanyarodni kell meg boostolni. A boostot úgy tudjuk tölteni, ha a fékre lépünk... Ez már felülír pár bedrótozott reflexet, de legyen. Rózsaszín hősünknek (és haverjainak) a jellegzetes tulajdonsága, hogy amit elnyelnek, annak a tulajdonságait „megöröklik” – így lehet egymást gyepálni. További csavar a történetben, hogy nemcsak az ellenfeleink, hanem „civilek” is bóklásznak a pályán, és ők is képesek ilyen támadóképességeket adni.
Ezen kívül minden karakternek megvan a maga speciális támadása is, amit akkor lehet aktiválni, ha a speciált jelző csík feltöltődött (tartogatni nem érdemes, mert egy idő után elkezd csökkenni). És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az egyes járgányok eltérő menetdinamikával bírnak, a pályákon természetes akadályok/csapdák is vannak... Nem véletlen a szokatlanul hosszú oktatómód – és ezt nem is kötelező jelleggel tolja a képünkbe a játék, hanem szerényen megbújik a főmenüben.
Három játékmódban tehetjük magunkat próbára, egyedül vagy multiban – illetve egy sztorimód is adott, ahol ezekből ihletet merítve kapunk véletlenszerűen versenyeket, feladatokat, illetve tuningolhatjuk, cserélhetjük a géppacigót. Az Air Ride jelöli a hagyományosnak mondható versenyzést; a Top Ride egy mára már talán picit elfeledett alműfajt hoz vissza: a felülnézetes versenyzést – a szabályok ugyanazok, a perspektívaváltással viszont a pályák szerkezete, nyomvonala is más, és ez kicsit módosít a kihíváson is.
A harmadik mód a City Trial – a már oly sokszor emlegetett káosz itt csúcsosodik ki a leginkább. Két menetből áll: először egy nagyobb terepen szabadon tekeregve kell minél több power-upot felszedni, hogy a járművünk minél spécibb legyen – de akár járművet is válthatunk, van elszórva elég, vaaaaagy: elvehetjük a másikét, ha sikerül lepofozni őt róla. Akadnak persze debuff felszedhető bigyók is, valamint az elszórt dobozokat szétverve is kapunk mindenfélét. A második fázis egy arénaverseny: ez lehet oválpályán történő gyepálás vagy az AaaaaAAaaaAAAaaAAAAaAAAAA!!! – A Reckless Disregard for Gravityhez hasonló pontgyűjtős versenyzuhanás.
A grafika is ennek a felgyorsított őrületnek dolgozik alá: az egyszerű formák és a relatíve kevés textúra gyors sebességet tesz lehetővé – ha beindulnak az ellenfelek is, a nagy csinn-bumm cirkusz közepette a rengeteg effekt között nemhogy azt nem tudni, merre van az előre, hanem néha azt sem, egyáltalán hol a karakterünk, vagy tulajdonképpen kivel is vagyunk... :-D Nem panaszként írom, én élvezem ezt a katyvaszt, de az tény, hogy bele kell szokni. Az audioszekció kellemesen dolgozik ez alá, vidám kis nóták, cuki hangeffektek teszik teljessé Kirby és barátai baráti (?) száguldozós hentelgetését.
A Kirby Air Riders üdítő színfolt a kart racerek között – de az élvezethez nemcsak nyitottság, hanem némi ideg is kellhet: a versenyek sok esetben fulladnak tömény káoszba. Megértem, ha ez valakinek nem tetszik – de ez legyen az ő veszteségük, nem vagyunk egyformák. Aki viszont próbát tesz vele, ne csodálkozzon, ha rabul ejti.
