Kevés olyan popkulturális univerzum létezik, amely annyira viszontagságos utat járt volna be, mint a magyarul Csillagközi invázió címen ismert Starship Troopers, pedig filmek, játékok és képregények egész sorára volt óriási hatással. Robert Heinlein 1959-es klasszikus regénye, bár számtalan érdekes ötletet vetett fel, összességében nem öregedett túl jól. Az utókor éles kritikával illette több elemét is, köztük a háború és a katonai szolgálat iránti már-már fanatikus rajongást, a militarizált társadalom idealizálását és a testi fenyítés támogatását.
Paul Verhoeven is hasonlóan vélekedett, saját bevallása szerint egyáltalán nem kedvelte az eredeti könyvet, ezért az 1997-es filmadaptációval egyszerre tartott görbe tükröt a kötetnek és általában véve a fasizmusnak, illetve az állami propagandának – mindezt egy önmagában is kiváló sci-fi akciófilm formájában. A film pedig tagadhatatlan mestermű lett: hatását a mai napig érezhetjük a popkultúra legkülönfélébb alkotásaiban, legyen szó akár a Half-Life 2 antlionjairól, az Earth Defense Force szériáról, vagy a teljes Helldivers-sorozatról. Az irónia csak az, hogy éppen a Starship Troopers folytatásai és játékadaptációi nem tudtak felnőni az eredeti film színvonalához, és szinte mindből hiányzott az a plusz, amely valódi sikerré tehette volna őket.
A licenc azonban most a Warhammer 40,000: Boltgunt is jegyző Auroch Digitalhoz került, akik a film alapján egy vérbeli, 2D-s és 3D-s látványelemeket vegyítő, retro prezentációba csomagolt boomer shooter őrületet álmodtak meg. Olyat, amely kis túlzással akár pár évvel a film után is megjelenhetett volna – vagy akár a film világában. A történet szerint ugyanis a játék, amellyel játszunk, a hadsereg egyik propagandaterméke, egy videojáték a Csillagközi invázió univerzumából, amelynek célja, hogy minél több ifjú játékos kedvét meghozza a sereghez való csatlakozáshoz és a bogarak elleni harchoz.
A készítők cseppet sem finomkodtak, míg a pályák közötti átvezetők a filmet megidéző, eltúlzott, a háborút és a hadiipart dicsőítő propagandavideók, amelyekhez ráadásul Casper Van Dient is sikerült megszerezniük Johnny Rico szerepére, addig maguk a bevetések brutális, adrenalinnal fűtött csatatereket kínálnak, és egyértelműen a műfaj legjobbjaitól merítenek.
A missziók mindegyike lényegében egy hatalmas, nyílt pálya, ahol érkezésünk után több, tetszőleges sorrendben teljesíthető feladatot is kapunk Sammy Dietz őrnagy szerepében. Hol a bogarak fészkeit kell kifüstölnünk, hol kritikus infrastruktúrát megvédenünk, hol pedig a gyalogságot támogatnunk. Ezeket ráadásul szabadon közelíthetjük meg, a pályákat bejárva és átkutatva pedig szép számban bukkanhatunk opcionális összecsapásokra, rejtett fegyverekre és muníciókészletekre, toborozható szövetségesekre, lehívható légi csapásokra vagy akár ideiglenesen használható mechekre is. Mindezekre szükségünk lesz, mert a szabadon teljesíthető feladatok végén rendszerint egy vagy két záró célkitűzés vár ránk, amelyek során jellemzően meghatározott ideig kell kitartanunk pokoli túlerővel szemben.
A kampányban Klendathu bolygójától a romos Buenos Airesig a film számos ikonikus vagy csak említés szintjén felbukkanó helyszínét járhatjuk be, miközben a bogártámadások egyre nagyobb számban és egyre brutálisabb formában zúdulnak ránk. Bár a játék elején még úgy tűnt, a bogárirtás sétagalopp lesz, a fináléhoz közeledve egyre gyakrabban fordult elő, hogy egy-egy checkpointtól többször is újra kellett próbálkoznom, mire sikerült túljutnom az adott szakaszon.
A csomag különlegessége, hogy az emberi kampánnyal párhuzamosan, fejezetről fejezetre feloldhatunk egy rövidebb, „szimulált” bogárkampányt is. Ennek során a korai emberi missziókban már felvezetett, alakváltó „orgyilkos bogarat” irányítva átállhatunk az ellenség oldalára, és különböző, egymás között szabadon váltogatható alakokat öltve, illetve feromonjainkkal a többi bogarat vezérelve tizedelhetjük a sereget. Ezek a pályák lényegesen könnyedebb, gyorsabb lefolyású szakaszok, kellemes kiegészítések, levezetések a fő kampányhoz.
A legfőbb probléma, hogy még a bogárkampánnyal kiegészítve sem túl hosszú a játék, az egész nagyjából 5–6 óra alatt végigjátszható. Cserébe legalább nem követi el ugyanazt a hibát, mint a Boltgun, amely a játék vége felé már kissé monotonná és túlságosan repetitívvé vált. A prezentáció és a hangulat zseniális, egyedül azt sajnáltam, hogy a fejlesztők nem tudták olyan látványosan alkalmazni azt a trükköt, amelyet a Saber Interactive a World War Z-ben és a Space Marine 2-ben is használt, amikor a háttérben hömpölygő ellenséges horda valójában fokozatosan fogyott, ahogy a játékos felé nyomult.
Az Ultimate Bug War!-ban sajnos hiába tűnik úgy, hogy egyes pályaszakaszokon bogarak százai zsonganak körülöttünk, az addig terjedelmes pályát arénaszerűvé szűkítve, nagyon szembetűnő, hogy valójában mindig legfeljebb egy tucatnyi tényleges ellenféllel kerülünk egyszerre szembe. Tesztelés közben az is felmerült még bennem, hogy vajon a készítők miért nem raktak össze valamilyen épkézláb kooperatív vagy kompetitív többjátékos módot. Az elemek tökéletesen adottak lettek volna akár egy hordamódhoz, akár egy 2v1-es vagy más hasonló aszimmetrikus játékmódhoz, amelyben a játékosok egy része embereket, egy-két játékos pedig „orgyilkos” bogarakat irányíthatott volna.
Ezektől eltekintve a Starship Troopers: Ultimate Bug War! ütős, pörgős és nagyon hangulatos darab lett, kis túlzással hajlandó lennék kijelenteni róla, hogy talán az eddigi legjobb Starship Troopers-játék. Az árcédulája ráadásul egészen baráti, alig 25 euró, az érdeklődők pedig vásárlás előtt továbbra is kipróbálhatják az ingyenes demót.
