Csak ma jutottam el odáig, hogy megnézhessem nagyvásznon a
Dűne - Második részt. Tegnap még újráztam az elsőt is, gyorsan hozzáteszem, az is nagyvásznon működött igazán. A lehető legklasszikusabb értelemben vett mozifilm mindkettő.
Azon túl, hogy mindkét filmről órákat tudnék áradozni, volt pár dolog, ami már az első részben sem tetszett: 1. Hiába a tökéletes casting és a jó karakterek, ha ezekre a karakterekre végül nagyon kevés játékidő jut, ahogy a motivációikra is. 2. Részben ehhez is kapcsolódik, hogy aki nem olvasta a könyveket, az vajon mi a fészkes fenét ért a filmekből. Nem kell mindent megmagyarázni, de Villeneuve sokszor a kontextusából kiragadva mutatja be az Arrakison történt eseményeket. 3. A zene... na arról majd még később.
A könyvben a második részre jóval kevesebb intrika jutott, ami miatt sokkal hálásabb alapanyag lehetett a vászonra vitelkor. Bár így is kimaradt pár olyan karakter, akit hiányoltam. Maga a film elképesztő vizualitással rendelkezik; nem lehet elégszer hangsúlyozni, ez tényleg moziban nézős! Hihetetlenül sokat hozzátesz, hogy látod, érzed, ahogy egy-egy nagyobb leszálló hajónak súlya van, vagy hogy a homokférgek akkorák, hogy sosem látod őket teljes hosszukban. Szuper jól sikerült megragadni a könyv szellemiségét, lényegét: egyrészt érezni a hidegháborús idők nukleáris szorongását, másrészt a rendező ügyesen egyensúlyozik egy messiás-, és egy antikrisztus-történet elmesélése közt. Éppen, ahogy Herbert is tette. Továbbra is tartom, hogy Timothée Chalamet a tökéletes Paul Atreides (és nem Cooper ügynök
); nem csak, hogy érti, érzi ezt az önmagával meghasonult karaktert, de kiállással és karizmával ellensúlyozza az esendőségét.
Annak örültem, hogy Csani nagyobb figyelmet kapott, de legtöbbször továbbra is Zendayát láttam benne. Aki legtöbbször morcosan néz és szép. A zenéről meg elhiszem, hogy Hans Zimmer, meg minden, de érzésem szerint ahogy az első résznél, úgy itt sem sikerült megfelelően elkapnia a Dűne-témát. Túl harsány, túl grandiózus, miközben Villeneuve végig visszafogott eszközökkel, öncélúságtól mentesen mutatja a történések és a karakterek súlyát. Kb. minden 3. jelenetben felcsendül a behárbolozott asszonykórus fájdalmas üvöltése még akkor is, ha valaki csak jelentőségteljesen néz. Amikor a film 100%-on pörög (ami sűrűn előfordul), a zene 200-on. Írom ezt úgy, hogy anno hetekig hallgattam meló közben az első film zenéjét: jónak jó, csak mintha nem ehhez a filmhez írták volna.
Ha már Villeneuve kicsit változtatott a végén, bízom benne, hogy annak még lesz pozitív hozadéka a harmadik filmben.
„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”
