Warfare (2025)
r.: Alex Garland
Iraki háború, 2006: az amerikai haditengerészet alakulata egy épületben szorul, onnan próbálnak kijutni, és ...ennyi. Magyarul a film történet helyett a megvalósításba fekteti minden kreatív energiáját, ami azért jó, mert az Ex Machinát és a tavalyi Polgárháborút rendező Alex Garland, illetve alkotótársa Ray Mendoza (ez tuti valami főgonosznév a '80-as évekből!), háborús veterán közös munkája.
Az eredmény szó szerint lélegzetelállító, úgy egy órája vége, de csak lassan kezd múlni a feszültség, a fülem viszont cseng szünet nélkül. Tökös vállalás ez, hogy mindenféle világpolitikai olvasat (kaptunk már ebből eleget), ilyenkor kötelező moralizálás, sőt, levonható tanulság nélkül, nagyjából egy szimuláció szintjére szűkíti az értelmezés terét. Ez a nettó hadviselés, ott és akkor, ami történik, az van. De az teljes valójában, a legjobb karakterszínészekkel, technikával, a túlélők bevonásával (
"Everything is based on memory.") kíméletlenül, minimumra húzva a dramatizálást.
Érdekes élmény, főleg attól az Alex Garlandtól, aki egy éve még államok közti háborút vizionált az USA-ba: ez annak a fikciós érmének a nagyon is valós fele. Mintha azt mondaná, a társadalmi feszültség állandó, idővel felüti a fejét valahol: hogy belső zavargásokban, vagy hódító háborúkban, az a természetén mit sem változtat, előbb-utóbb szakadni fog a hús. Nem egy lélekemelő életmű, de a túlélésről mindig van mit mondania. Nagy kár, hogy a mozikból ez most kimarad.
Respect is not given. It's taken.
Még az első fél óra is szuper, mikor lényegében nem történik semmi. Ütött! Úgyis felba**tak az alsó szomszédok, mert megint ment a bulika ezerrel. Úgyhogy ismét megtapasztalták a maxra tekert mélyet a hangrendszerből. 
A 7.62-es Mk 48 LMG hangja OMG! 
