Avagy Tempest Rising: Mint Egy Falat Kenyér. Jómagam ugyan a StrarCraft-tal és a WarCraft 3-mal játszottam sokat, amikor tombolt az RTS-őrület, mert az a stílus közelebb állt hozzám és jobban megfogott, mint a C&C-k. Ennek ellenére távoli tisztelője voltam a Westwood szériájának is, és a Red Alert 2-vel egész jól szórakoztam. Ez már a múlt, évek óta síri csend van RTS-ek terén, és talán emiatt is figyeltem fel a Tempest Rising tavaly kiadott demójára. Azóta is türelmesen vártam, vártam, hogy a kész játékot végigvihessem. Most, hogy pár napja túl is vagyok a végigjátszáson, és némileg csillapodtak az impulzusok, ha visszagondolok rá, akkor 3 szóban tudnám összefoglalni az élményt: ez jó volt!
Mielőtt mélyebben belemennék, hadd emeljem ki rögtön az egyik legnagyobb pozitívumot: egy darab bugra, crashre vagy bármi hasonló hibára nem emlékszem a végigjátszásom során. Azért nem semmi teljesítmény 2025-ben egy kész játékot kiadni, ahol nem érezzük egy évig béta tesztelőnek magunkat. Technikai oldalról további érdekessége a játéknak, hogy Unreal 4-ben kezdték a fejlesztést, de menet közben upgrade-eltek Unreal 5-re. Ez azért is lepett meg, mert elejétől a végéig olyan stabil framerate-et kaptam nemcsak az új, de még a régi laptopomról indítva is, hogy azt más fejlesztőknek is tanítani kéne.
A megvalósítás amúgy egész meggyőző, a grafika jól néz ki, a legjobban talán az egységek dizájnját és animációit találták el. Nekem tetszettek a renderelt átvezetők is, még ha túl sokat nem is adnak hozzá a sztorihoz. Mégsem a látvány, hanem a zenei rész az, ami igazán ütős, a dübörgő metál (amihez többek közt Frank Klepacki is hozzájárult) rendesen megdobja az ellenfél darálását.
Ugyanakkor kis hiányérzetem is maradt a végére. A történet teljes mértékben funkcionális, és csak az eligazító termekre korlátozódik; csupán azért van, hogy megmagyarázza, miért is esnek egymásnak fura kinézetű egységek. Ehhez mérten emlékezetes karakterek sincsenek, akiket teszem azt, a küldetések során irányíthattunk volna. De tényleg, ennyire semmilyen és érdektelen sztorit nem tudom, mikor láttam utoljára - legalább direkt B-filmesre vették volna, de ahhoz meg nem elég vicces. Papíron szép dolog, hogy ezúttal is létező országokban tehetjük tiszteletünket, de a gyakorlatban játszódhatna a sztori a Korongvilágon is: azon túl, hogy Grönlandon fagy van, Kairóban meg sivatag, nincs a pályáknak jellegzetes arculatuk.
Az AI-jal is voltak kisebb gondjaim, pl. amikor a saját egységeim némán tűrték, hogy az ellenfél mellettük dózerolja éppen a bázisomat. A kampányt normal nehézségen vittem végig, de az ellenfél részéről csak az előre szkriptelt támadások okoztak nehézséget; többnyire inkább békésen megvárta a helyén, amíg ütőképes sereget állítottam össze (a magasabb nehézségi szintekről és a skirmishről nem tudok nyilatkozni). Utólag bánom, hogy nem hardon kezdtem neki a játéknak, holott sosem voltam ügyes az RTS-ekben (sem).
Azok után, hogy ízekre szedtem, mégis ki kell mondanom: ez egy remek játék. Érezni rajta a fejlesztők C&C-k iránti rajongását, amiből kifolyólag tudták, mire vágyik a célközönség. Lehetett volna egy fokkal izgalmasabb a kampány rész, de így is minden percét élveztem a játéknak. Jól hozza a régi hangulatot, amikor egy mindent elsöprő ütközetnél minden IS felrobban a képernyőn, te meg csak kapkodod a fejed. Elképesztően jól eltalálták a warplayt (a gunplay után szabadon), az ütközetekben kiemelt jelentősége van a terepviszonyoknak (magaslatok, szirtek, erdők) és az egységek közti távolságoknak. Bár itt nem úgy hívják, de a küldetések közt tudunk jóféle perkeket vásárolni, amiket ha okosan kombinálunk, a sztori végére becsatlakozó 3. frakció sem fog (annyi) kellemetlen percet okozni. Ő róluk több szót nem ejtenék (maradjon meglepetés), de illeszkednek a játék világába.
Ha kellően sikeres lesz a cím, az is csak azt fogja igazolni, hogy a világ már jó ideje ki van éhezve egy ízig-vérig RTS-re. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogyha ez a játék a 2000-es évek RTS-dömpingjében jelenik meg az akkori technikai szinten, talán észre se vettük volna. Nem azért, mert nem lett volna jó, hanem mert bevallottan sem akart több lenni egy C&C-klónnál. Ilyen ínséges időkben viszont pont erre volt szükség… talán nem a legjobb hasonlat, de valahogy így érezhettek nagyapáink is, ha nyugati pornóhoz jutottak. Bátran ajánlom mindenkinek, aki az ilyet szereti, szerette, esetleg máig megmaradt az egeret tartó kezének izommemóriájában az a reflex, amivel anno gyalogos egységeket lapított ki a tankjaival.
„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”
